Tegnap reggel a tanévzáró értekezlet meglepően nagy társasággal kezdődött. Nálunk vendégeskedett városunk szeparáltan szegregált iskolájának néhány képviselője, valamint annak az iskolának az igazgatója és tantestületének néhány tagja, akik - most én vagyok Nostredamus - rövidesen követői lesznek sorsunknak. A fenntartó pályázott és nyert számunkra egy újabb programot, az IPR-t. Hurrá! Ennek a programnak lelkes és szimpatikus előadói olyan hévvel magyarázták a program gyakorlati megvalósításának lépéseit, várható eredményeit, hogy egy pillanatra elhittem, hogy van még "jövő". Azt mondták 8-10 év, mire a program hatása mérhetővé válik.
Kár, hogy utána olyan sok kollégától kellett végleg elbúcsúzni...
A tanévnyitó értekezleten még ötven fős tantestület voltunk, most pedig 14 felsős, 12 alsós kollégával fogjuk (most nagyképű vagyok, hiszen ki tudja, hogy fogjuk, vagy fogják? szeptemberig még annyi minden történhet!) kezdeni a következő tanévet. Talán az utolsót?
Március elején igazgatónk úgy lépett (vagy léptették) le, hogy azóta nem is láttuk. Még csak el sem köszönt a tantestülettől. Temetetlen halott. Elvarratlan szálak. Végtelenített kérdőjelek. A legnagyobb lavinát generáló lépés (léptetés).
Azok az istenverte "kolléganők", akik egész osztályukat átszervezték egy másik iskolába, és úton útfélen romboltak, aggitáltak ellenünk, nem mertek eljönni az utolsó összejövetelre. Pedig ott mód lett volna arra, hogy a búcsúzók köszönetet mondjanak nekik, amiért elveszítették a munkájukat.
Figyelek és tanulok. Itt senki nem tartozik elszámolással senkinek.
Az anyaintézmény igazgatója még nem lépett színre. Mondják, nagyon ideges mostanában. Ha ő is olyan megbízást kapott, mint jó egy évvel ezelőtt a két összevonásra ítélt intézmény vezetője, gondolom éppen azzal foglalatoskodik, hogy leszerelje a tükröket a környezetében.
Most megáll egy kicsit az őrület, hogy aztán mire a falevelek sárgulni kezdenek újult erővel törjön ki megint. Kár, hogy nem vagyunk egyedi eset...
Hozzászólások