Kötelezően előírt hétvégi továbbképzés: Az olvasás-szövegértési kompetencia fejlesztését segítő korszerű tanítási-tanulási módszerek, eljárások, technikák. Ez a hivatalos cím.
Harmadik éve dolgozom a kompetencia-alapú program szövegértés-szövegalkotás kompetencia terület A csomagjával. Ezekben az években elvégeztem minden ehhez kapcsolódó tanfolyamot (természetesen azokat is mind hétvégén), de azoknak örömmel indultam neki, hiszen azt reméltem közelebb visznek a program részletes megismeréséhez, megkönnyítik majd a munkámat. Sokat csalódtam ott is, hiszen a szükséges ismeretekhez mégiscsak autodidakta módon kellett hozzájutnom. De bizton állíthatom, maximálisan kiaknáztam minden lehetőséget. Elolvastam minden szakirodalmat, kívül-belül megismertem a rendszert. És az oly sokat emlegetett paradigmaváltáson is átestem, jóval előbb, mint ahogy az a csapból is folyni kezdett. Könnyű dolgom volt, egy olyan csapatban dolgozhattam sokáig, ahol a megújulás, az útkeresés, a szakma szeretete magától értetődő volt. Most éppen szétvernek, szétszórnak minket, a jövő tanévben negyedikes osztályfőnökként (ha lesz még egyáltalán jövő tanévünk) úgy tűnik egyetlen egy alsó tagozatos osztályként fogunk működni. Alsós kollégáim is mind a legnagyobb bizonytalanságban élik ezt az utolsó két-három hónapot, mert itt helyük már nem lesz, ez bizonyos.
Most azért vesznek el harminc órát a hétvégéinkből(két péntek, két szombat), mert a már alaposan megtépázott tantestületünkből tizenhat szerencsétlent ki kell jelölni erre a tanfolyamra, ha törik, ha szakad, mert a fenntartó csak akkor jut hozzá a pályázati pénzéhez. Nem számít, hogy mi már elvégeztük ezeket a képzéseket, és az sem, hogy ezt több - hetvenötezer forint/fős - tanfolyami tanúsítvánnyal is igazolni tudjuk, nincs mese, menni kell. Az sem számít, hogy hittel alkalmazzuk már évek óta a kompetencia alapú programot. Mi ez, ha nem hűtlen kezelés?!
Sajnálattal közlöm, nem bírtam ki.
Tisztelt bíróság!
A hosszú hét után, pénteken, az utolsó óra utáni március 15-i ünnepségről meglehetősen elgyötörten érkeztem a tanfolyam helyszínére. Ott az első másfél órában velünk töltették ki a tanulmányi szerződéseket, meg a többi dokumentumot. Elég dühös voltam ahhoz, hogy hangot adjak nemtetszésemnek, miszerint abból a pénzből, amit fizettek utánunk fejenként, igazán megfinanszírozhattak volna egy titkárnőt erre a feladatra.
Nem arattam osztatlan sikert.
Ezután az előadó kiosztott néhány öntapadós cetlit, és egy csomagolópapírt nyomott a falra. Kezdett fölmenni a vérnyomásom.
A cetlire mindenkinek föl kellett írni, mit vár és mit nem vár ettől a tanfolyamtól. Kiborított ez a rituálé. Amikor rám került a sor, kivittem az üres cetlimet, odanyomtam az igen és a nem közepére, és rázúdítottam az egybegyűltekre minden keserűségemet. Egyáltalán semmit nem várok ettől a tanfolyamtól - mondtam - , és elegem van abból a képmutatásból, esztelenségből, amit a pályázatok kapcsán el kell tűrnünk, miközben lábbal tapossák a kompetencia alapú programot.Azért vagyok itt, hogy az érdekeltek a pénzükhöz jussanak. És ... soroltam volna még, de hirtelen belém hasított a felismerés, amit mondok, azt csak azok értik, akik ismernek. Meg talán az előadó egy kicsit. A társaság kétharmada dermedten ült. Később - a megnyilatkozásokat hallva - rájöttem, nekik tényleg nagy szükségük lenne egy jó képzésre, szemléletváltásra meg pláne! Atyavilág! Hová kerültem(tünk)?
Előadónk hosszan beszélt arról, miért kell nagy hangsúlyt fektetnünk a szövegértés elsajátíttatására, miért kell a "sorozatok nézése helyett!" szakirodalmat olvasnunk, fejünkre olvassa, hogy nyilván azért vagyunk itt, mert a mi bűnünk, hogy a kompetenciamérésen a ránk bízott gyerekek átlag alatt teljesítettek. (Most világosítsam fel, hogy nem is ugyanazt a két mintát hasonlították össze, hiszen időközben összevonás is, szétzilálás is történt nálunk?) Megkérdezi, tudjuk-e használni a számítógépet, képesek vagyunk-e megkeresni a kompetenciamérések eredményeit az interneten, próbálja bebizonyítani, mekkora szükségünk van erre a tanfolyamra. Próbálja megszólítani a hallgatóságot, de a kérdéseire folyamatosan csak mi (kollégáimmal együtt) tudunk válaszolni. Egy idő után megelégeli, hogy nem tud olyan kérdést feltenni, amire ne kapna tőlünk kielégítő választ, ezért rákérdez, melyik iskolából jöttünk, és ki ott az igazgató. Valaki bemondja "mostohánk" nevét. Én azonban gyorsan kiigazítom, meg ne jegyezze, neki semmi köze ahhoz a szakmai munkához, aminek eredményeként mind naprakészek vagyunk.
A bárányok hallgattak (Megjegyzem jelenleg boldogabbak nálam. Én is bárány akarok lenni!!! Mert boldogok a ...). És kezdtem érezni, hogy utálnak. Kifejezetten jólesett. Különösen amikor előadónk végre szóra bírta néhányukat azzal a kérdéssel, mit gondolunk, miért ilyen gyalázatosak a PISA mérés eredményei, miért olyan gyalázatosak a szövegértési eredmények. Néhány megszólalás a kétharmadból:
"Azért tudtak nagyanyáink több verset megjegyezni, amire még ma is emlékeznek, mert akkor az volt, most meg IV. Bélát kell tanítani alsó tagozatban.
A nyelvtant meg kell tanítani alsóban is, meg felsőben is, hiába a kompetencia alapú program, mert ha a gyerek másik iskolába megy, akkor ott ... Miért nem közlik az igazgatókkal is, miért csak nekünk mondják, hogy nem kell."
Indulataim kezdtek átterjedni a kétharmadra. Hát ezért kell nekünk itt lennünk, mert vannak még városi iskolák, ahol valamikor megállt az idő! Ahol alsóban IV. Bélát tanítanak, és leíró nyelvtant a kompetencia alapú oktatás égisze alatt. Nem bírtam tovább az időhúzást. Háromnegyed öt körül felálltam, és otthagytam a tanfolyamot. De csak fizikai valómban nem voltam jelen, mert a gondolataim folyton ott cikáztak, bármibe kezdtem is otthon.
Másnap nem siettem kezdésre, de azért kíváncsi voltam, hátha csoda történik, és lesz valami értelme ennek a kényszerű szombatnak. Éppen első szünetre bújtak elő mindkét csoportból, mire odaértem. A matematikai kompetenciák fejlesztésének rejtelmeivel "ismerkedő" kollégáim pontosan azt tapasztalták csoportjukban, amit mi előző nap a saját csoportunkban. Egyharmad naprakész, kétharmad hallgat.
Kedves kolléganőm, aki minden állapotomban elvisel engem, már aláírta helyettem a jelenléti ívet, és tájékoztatott arról is, miről maradtam le. Megismerkedtek a sulinovadatbank internetes oldallal (a legmélyebb bugyraiban is megtalálom a legeldugottabb kis fájlocskát is), valamint a kompetenciameres.hu oldallal. A szünet után előadónk, a tegnapi, beszélt az RJR modellről egészen ebédig. Alkalmazom, ismerem, papírom is van róla, dicséretes dolgozatot írtam belőle pár éve. Ide is jó lesz. Gondolom.
Ebéd után előadócsere. Kedves, félszeg, jóindulatú, halkszavú ember elméleti előadása: a konstruktivista pedagógia története az ókortól napjainkig. Érdekfeszítő volt. A kétharmadban láttam kollégákat, akik rendíthetetlenül jegyzeteltek. Azért John Dewey-nél, Montessouri-nál már kezdtem egészen komfortosan érezni magam, és amikor Nahalka Istvánig jutottunk bíztam benne, hogy most végre szó esik majd az összefüggésekről is az egyéni bánásmód, a kompetencia alapú oktatás és a konstruktivista pedagógia vonatkozásában, hiszen ezen keresztül érthette volna meg a kétharmad a szemléletváltás lényegét. Vártam, hogy szó esik a kompetencia alapú értékelésről, mint iránytűről az egyén tudásának megkonstruálásában. De nem. Miután a történeti áttekintés felolvasásra került a kivetítőről, Nahalka István nevének és könyvének megemlítésével véget ért az előadás. Pont.
Új előadó. Kooperatív technikák megismertetése címén babzsákokat szorongat.
Nem bírtam tovább.
Hazafelé az járt eszemben, hogy a rabszolgaság sohasem ért volna véget, ha a rabszolgatartók tudták volna, hogy hol a határ.
Hozzászólások