Kedves Olvasóm! A történet, melyet a kétségbeesés kezdett íratni velem, lassan, de most már percek múlva és biztosan BEFEJEZŐDIK. Az iskola, melynek viszontagságos utolsó éveiről hírt adtam itt, az idei június utolsó napján ÖRÖKRE bezárja kapuit.
Régóta nem tudtam megszólalni, egy éve már. Ám az még sohasem esett meg velem, hogy be ne fejezzem azt, amibe egyszer belevágtam. Legyen hát kerek egész ez a híradás is. Valóságshow egy 21. századi iskoláról, civilizált világunk oktatásának egyik végváráról.
Egy évvel ezelőtt már tudtuk, hogy végleg elvesztettük a csatát, az iskolára lakat kerül. Évről évre egyre több kollégától kellett megválnunk. Tavaly év végén én is kaptam egy olyan állásajánlatot, amit nem utasíthattam vissza. Ára is volt, nem mondhattam el a gyerekeknek, hogy nem kezdem velük az utolsó alsó tagozatos évet. Fájt a szívem értük, hiszen hihetetlen utat tettünk meg együtt sok rosszban, és aztán jóban is. Lelkiismeretemet csak az nyugtatta meg, hogy egy olyan kolléganőm vette át az osztályomat, akinél jobbat nem is kívánhattam volna nekik.
Nehéz tanévet éltek végig mind, akik maradtak még erre az utolsó "táncra". Dolgozni egy olyan iskolában, amelyikben nincsenek elsősök már harmadik éve, a felsős évfolyamokon tanuló gyerekek osztályközösségeit egy iskolaösszevonás utáni vízözön két tanévre mosta össze, tudni, hogy nincs valódi perspektíva, csak a szél, ami majd hirtelen szétkapkodja mind, mindnyájukat, mindnyájunkat, mindenünket.
Végigcsinálták. Hittel, emelt fővel, nehéz szívvel, szavakkal nem kifejezhető érzelmekkel, mások által megérthetetlen, átélhetetlen fájdalmakkal vegyes örömökkel. Gyerekekkel, akiket még kísérünk amíg tudunk szemmel, füllel, aggodalommal, reménységgel.
Tanév- és iskolazárás egy hét múlva.
Hozzászólások