A bizonyítványos, törzslapos, pótlapos sztori igazából péntekre megoldódott, minden osztály dokumentumai elkészültek. Már nem bosszankodom, mindenkinek megbocsátottam (magamban).
Csütörtökre én is befejeztem a bizonyítványokkal kapcsolatos teendőket. Aznap délben már csak egy kis gyorsításban részesítettem kedves elsős kolléganőmet, mert ő igazából nem szorult segítségre a program használatában, inkább csak a nyomtatást próbáltam egyszerűbbé tenni számára.
Volt azonban egy aranyos kis történet, amely a "minden rosszban van valami jó" elvét erősíti.
Csütörtökön reggel a "másik" iskolából érkező két kolléganő, akiknek egész héten igyekeztem könnyebbé tenni a megoldáshoz vezető utat, bekopogtak hozzám az osztályba - már éppen a reggeli beszélgetéshez készülődtünk a gyerekekkel -, és egy kicsi cserepes növénykével köszönték meg a segítséget. Pattantyús rögtön felugrott a helyéről, egy pillanat alatt mellettünk termett és nagy lelkesedéssel kiáltott felém:
- Isten éltesse, Edit néni!
- Nincsen se névnapom, se születésnapom - ültem vissza közéjük - , a tanító nénik hálából hozták a virágot, amiért igyekeztem megkönnyíteni a munkájukat.
Az első óra utáni szünetben két aranyos roma kislány ragyogó szemekkel nyújt felém egy kalácskiflit.
- Tessék elfogadni tőlünk! Összeadtuk a pénzünket a Szilvivel. Tudjuk, hogy ez a kedvence Edit néni! (Mondjuk az túlzás, hogy a kedvencem, de tény, hogy minden alkalommal,amikor egész nap az iskolában vagyok - ebéd helyett, jobb híján - általában egy ilyen péksüteményt vettem az iskolai büfében.
Mindegyiküket megszeretgettem, de az ajándékot udvariasan "visszajátszottam" nekik. Egyikük ugyanis üres kézzel jött volna be a terembe, ha elfogadom. Ezért úgy ügyeskedtem, hogy a boldogság is megmaradjon, meg a kalácskifli is. Sikerült. Hanna, a másik kislány csillogó szemekkel fogadta vissza az ajándékot, huncutul mosolyogva, hálás szemekkel törte le az első falatot.
Így okozott nagy-nagy boldogságot mindhármunknak a "hoztam is meg nem is" ajándék.
Hozzászólások