A tanév hivatalosan június 13-án a tanévzáró ünnepséggel véget ért. Történet van még bennem bőven, némelyiket biztosan le is fogom írni.

  Jelenleg kéthetes kényszermunkán vagyunk kollégáimmal együtt. Írásban kaptunk "iránymutatást" az elkövetkezendő két hétre vonatkozóan, miszerint minden nap kötelesek vagyunk az iskolában tartózkodni egészen július elsejéig. Még egy távolléti ívet is kibiggyesztettek a tanárikban. Új idők, új divatok. Ennél nagyobb öröme az életben ne legyen annak, aki ezt az intézkedést hozta. Bizonyára azért tette, hogy minket is számolásra ösztökéljen. Elképzelni sem tudom, mit fogok majd kezdeni a rengeteg szabadidőmmel, ha percre pontosan betartom a nyolc órás munkaidőt a következő tanévben.

A nyári szünet első napján még egy utolsó előtti szülői áradat lepte el az elcsendesedett épületet, azoké, akik nagyon taktikusan a bizonyítványosztás utánra időzítették csemetéjük átíratását másik intézménybe. Udvariasan útbaigazítunk, köszönünk, elköszönünk, de már nem próbáljuk megállítani őket.

Az iskola most igazi akadálypálya. A folyosókon padok, szekrények, tablók egymás hegyén-hátán jámboran várakoznak a jövőre. Festőmesterek, fogd meg fiúk sertepertélnek a termekben. A levegőben hírek és rémhírek röpködnek. Némelyik eltalál.

13 kollégától búcsúzunk a jövő héten.

Még mindig nem próbáltam új állás után nézni. Várok. Mert "színház az egész Világ...". Az utolsó felvonásról most már nem akarok lemaradni.

Látta már valaki ezt a darabot? Mi lesz a vége? Még lesz egy elvonulási hullám majd augusztusban, azt tudom. És akkor fog színre lépni az anya iskola igazgatója is. Sőt azzal riogatnak minket, hogy egy egész stáb fogja - pántlikás pénzért - felügyelni a jövő évi munkánkat. De a finálé az, ami igazán izgat! Felragyog-e majd végül "a szellem napvilága"?

Vagy...