Három kis haramiajelölt van az osztályomban. Egyikük a "műpénzes", jelenleg viharmentes körülötte a légtér, másikuk Pattantyús, akiben egyszerre lakik az igazi kíváncsi kisgyerek és a mindenre kapható, sokatpróbált sunyi gazfickó. Pillanatnyilag ő is tünetmentes. Most a harmadik okoz nekem nagy fejtörést. Sajnos nemcsak azért, mert abszolút egyéni törődést, bánásmódot igényel a tanulásban. Történt ugyanis, hogy a múlt héten egyik kolléganőm elmesélte, hogy a kis gumiarcú (egy féle mosoly van az arcán, nincs más mimikája) édesjója kíséretében - még a nyári szünet utolsó napjaiban - egy nagy forgalmú húsáruház körül sertepertélt. A gyerek beszaladt az áruházba, ahol kolléganőm édesapja éppen távozott a pénztártól, de mielőtt a visszajáró pár ezer forintot eltehette volna, Szabolcs kikapta azt a kezéből és kiszaladt vele a boltból. Kolléganőm a kocsiban várta édesapját, aki felháborodva mesélte el a történteket, majd megmutatta az éppen a szemközti italboltba besorakozó népes társaságból azt a fiút, amelyik ilyen csúful elbánt vele. Feljelentés nem történt, hiszen csak felesleges tortúra lett volna belőle ismételten a kárvallott kárára. Még azt sem kockáztatták meg, hogy megszólítsák a tolvajt, félve attól, hogy az "ingyencirkuszon" kívül mást úgysem értek volna el vele.

Másik kollégám szintén saját élményét mesélte el vele kapcsolatban. Nemrégiben a forgalmas fő utcai mobilszolgáltató boltjában kirakott három vadonatúj telefont emelt el több tásával együtt, oly módon, hogy egy elemelte, a másik már szaladt is vele árkon-bokron keresztül. A harmadik telefonnál azonban megfogták a boltban, és "csereüzletet" kötöttek vele. Ha visszahozza a másik két telefont, nem tesznek feljelentést. Visszavitte.

Egy napig gondolkodtam a dolgon, aztán úgy döntöttem, elmesélem a történetet - persze név nélkül - a reggeli beszélgetés során. A gyerekek nagyon okosan mondtak véleményt, én pedig figyeltem közben a fiút. Mosolygott, mint mindig. Látszott, felvillanyozta a történet, kérdezett. Bátran, névtelenségét élvezve. "Melyik boltban? A vasútállomásnál?" Mindketten tudtuk, mi jár a másik fejében. Biztosan tudtuk. De Szabolcs csak számomra mutatott árulkodó jeleket, nyugalma szinte tökéletes volt. Professzionálisan őrizte azt a másik emberkét, akivé olyankor válik, amikor kilép az iskola kapuján. (Ahova csak azért jár, mert különben megbüntetnék az édesanyját.)

Később találtam rá módot, hogy négyszemközt beszélgessünk. Kérdeztem tőle, ugye tudja, hogy ki volt az a fiú, akiről beszéltem? Nem válaszolt. Ügyesen elkent, mismásolt, de nem árulta el magát. Nem forszíroztam tovább. Nem is az volt a célom, hogy nyomozzak, rábizonyítsak. A célom az volt, hogy legalább hallja a véleményeket osztálytársaitól, hiszen az a környezet, amiben él, képtelen olyan erkölcsi példát nyújtani számára, amelyből legalább megsejthetné, hogy nem az a természetes út, amelyiken nap mint nap jár.

Nekem ennyi sikerült. Tehetnék többet is? Nem tudom. Az ifjúságvédelmi felelősünknek minden esetre elmondtam a történteket.

Ez a gyerek még csak harmadik osztályos. Biztos úton halad a bűnözővé válás felé. Egészen biztos, hogy képtelenség megállítani?