"Maugli már az udvaron rohangált és mászta a korlátokat szorgalmasan, amikor az ebédlőben tízóraiztunk. A csupa üveg ebédlőfalon keresztül jól láthattuk őt. Néha meg-megkergette egy-egy nagyobb gyerek. Egyszer csak megjelent köztünk és azt mesélte – nem kis felbolydulást okozva a tízóraizók között -, hogy a nagyok mennyi krétát dobáltak le az udvarra neki. Krétával célozták meg a szerencsétlen gyereket, és mint később kiderült, nemcsak azzal. Az ebédlőből kifelé jövet elkaptam a kis vadóc karját, hogy ne az udvar felé vegye az irányt, hanem jöjjön föl velünk az osztályba. Nedvesnek éreztem, ezért a vállánál fogtam meg ismét, de ott is nedves volt rajta a ruha.
- Mitől vagy csurom vizes? – kérdeztem tőle, bár olyan nagyon nem is érdekelt, mit fog válaszolni. Nagyon elegem volt már belőle, hogy a sok alulnevelt, pszichés zavarokkal küszködő, hiperaktív gyerek mellett még az ő hajkurászása is a feladataim közé tartozik. A választól azonban majdnem földbe gyökerezett a lábam.
- A nagyok, a László Józsi, meg a többi gyerek leköpködtek az ablakból, meg dobálták a krétát!
Szólni sem tudtam a döbbenettől. Ez már kibírhatatlan!
Az utolsó óra végén több gyerek már semmiféle felkínált tevékenységre nem reagált. Pattantyús, Végh minden feladat mellől elsündörögtek és csak úgy kószáltak az osztályban. Megbíztam hát őket, hogy rakják össze azt a néhány puzzle-párnát, amit legutóbb apró darabokban hagyva raktak a helyére. A munka kicsit tovább tartott, mint az óra, közben Maugli is csatlakozott hozzájuk. Az osztálytól már elköszöntem, ők átvonultak a napközis termünkbe Éva nénihez, én pedig beszélgetni kezdtem a három gyerekkel.
- Látod, milyen ügyes vagy! - dicsértem a kis Mauglit. Légyszíves ne hagyj itt mindig bennünket! Ha köztünk maradsz, akkor nem bánthat senki, akkor meg tudlak védeni. De ha mindig elcsavarogsz, akkor nem tudok segíteni rajtad, amikor bajba kerülsz!
A gyerek csak rakta a puzzle darabokat sietősen – és nagyon-nagyon ügyesen – és nem szólt semmit.
- Tudom, hogy nehéz az életed. – mondtam ki véletlenül hallhatóan, bár inkább csak magam elé, halkan. Nem is vettem észre, hogy a másik kettő közben feszülten figyelve hallgat, amikor Végh Szilárd megszólalt.
- Pedig azt még nem is tudja, amit nekem mesélt, hogy megverik otthon sodrófával a testvérei meg az anyja, meg nekilökik a hűtőnek, a fejét meg a cementlapba verik, meg nem adnak neki enni. – sorolta a gyerek vég nélkül, és még sorolta volna, ha vadócunk váratlanul be nem kapcsolódik.
- De a mamám ad! Meg pénzt is ad, amikor mondom neki!
Pattantyús, aki mindeddig hallgatott – a vad Pattantyús év eleje óta nem hallgatott még ennyi ideig egyvégtében -, most lassan odasétált Mauglihoz, átölelte és barátságot ajánlott neki.
- Majd én vigyázok rád, hogy senki se bántson. Jó?
- Jó. – válaszolta ráhagyóan a gyerek, és mintha csak ők ketten lennének a világon, lassan, párosan kisétáltak az osztályból. Így mentek át a napközis terembe. Utánuk néztem. Szilárd is abbahagyta a munkát, elköszönt.
A napköziből ebédelni mentek, aztán az udvaron játszottak egy kicsit. Én közben kolléganőm termében összeraktam egy számítógépet, hogy a fejlesztő foglalkozásokon is lehessen használni, meg is feledkeztem arról, hogy a gyerekeknek azt ígértem, ebéd után visszajöhetnek még az osztályba hozzám kirakózni. Akkor jutott eszembe az ígéret, amikor már ismét az osztályomban voltam. Arra gondoltam, biztosan megfeledkeztek már az ígéretemről és vidáman játszanak az udvaron, amikor Maugli hirtelen feltépte az ajtót, egy szót sem szólt, csak nekikezdett a kirakózásnak. Mintha ott sem lettem volna. Én sem szóltam semmit, hagytam, hadd foglalja el magát. Alig telt el pár perc, Éva néni állt az ajtóban, meglehetősen feldúltan szólalt meg.
- Maugliért itt van az apukája. Már éppen ideje, mondta – úgy, hogy csak én halljam - , mert az udvaron megint olyan műsort csinált a gyerek, hogy mindenki őt hajtotta, kimászott a kerítésen keresztül az utcára, ott rohangált, attól tartottak, hogy elüti egy autó.
Úgy látszik minden igyekezetünk hiábavaló. Maugli már megszelidíthetetlen.
A tanáriban beszámoltam a történtekről fejlesztő kolléganőmnek, aki ma a harmadik órában kivitte Mauglit, hogy a DIFER-vizsgálatot folytassa vele, de elmondása szerint a gyerek kétszemélyes kapcsolatban sem volt munkára fogható. Beszélgetés közben viszont végig arról mesélt, hogy tegnap délután a testvére hogyan ütött agyon egy macskát, az hogyan szenvedte végig az éjszakát, amíg végre reggelre kimúlt, s hogy ő ezt nem először nézte már végig.
Mindezek történnek 2006-ban, egy olyan osztályban, ahol baleseti szaknyelven szólva tizennyolc súlyos, két súlyos, életveszélyes, és három könnyebben sérült gyerek van. A legmagasztosabb szakmai célok által vezéreltetve hívják magukat okosnak tartó emberek ezt integrációnak. Valóban az. Hatására a három könnyű sérültből is minimum középsúlyos válik majd.
Mostanra már minden lehetséges módot megragadtam, hogy ezen az áldatlan állapoton változtassak. Fordultam az ifjúságvédelemhez, az iskolavezetéshez, a családsegítőkhöz, a nevelési tanácsadóhoz, a tanulási képességvizsgálóhoz, családot látogattam, próbáltam beszélni a szülőkkel. Lassan három hónap is eltelik és mi még mindig ilyen áldatlan állapotok között vagyunk kénytelenek élni elsős, egyszeri és megismételhetetlen életünket. "
/A gyereket egy hónappal később egy távoli helyre, intézetbe vitték, majd nevelőszülőkhöz adták. Azóta, ha egy-egy hasonló esettel találkozunk, nem kevés cinizmussal jegyezzük meg,"keresni kell egy macskát!".Hiszen amíg a gyerek sorsáról volt szó, nem történt semmi. Ahogy tudomást szereztek az állatkínzásról, rögtön intézkedtek. Normális ez a világ?/
Hozzászólások