Kedves Olvasóm! A történet, melyet a kétségbeesés kezdett íratni velem, lassan, de most már percek múlva és biztosan BEFEJEZŐDIK. Az iskola, melynek viszontagságos utolsó éveiről hírt adtam itt, az idei június utolsó napján ÖRÖKRE bezárja kapuit. 

Régóta nem tudtam megszólalni, egy éve már. Ám az még sohasem esett meg velem, hogy be ne fejezzem azt, amibe egyszer belevágtam. Legyen hát kerek egész ez a híradás is. Valóságshow egy 21. századi iskoláról, civilizált világunk oktatásának egyik végváráról. 

Egy évvel ezelőtt már tudtuk, hogy végleg elvesztettük a csatát, az iskolára lakat kerül. Évről évre egyre több kollégától kellett megválnunk. Tavaly év végén én is kaptam egy olyan állásajánlatot, amit nem utasíthattam vissza. Ára is volt, nem mondhattam el a gyerekeknek, hogy nem kezdem velük az utolsó alsó tagozatos évet. Fájt a szívem értük, hiszen hihetetlen utat tettünk meg együtt sok rosszban, és aztán jóban is. Lelkiismeretemet csak az nyugtatta meg, hogy egy olyan kolléganőm vette át az osztályomat, akinél jobbat nem is kívánhattam volna nekik.

Nehéz tanévet éltek végig mind, akik maradtak még erre az utolsó "táncra". Dolgozni egy olyan iskolában, amelyikben nincsenek elsősök már harmadik éve, a felsős évfolyamokon tanuló gyerekek osztályközösségeit egy iskolaösszevonás utáni vízözön két tanévre mosta össze, tudni, hogy nincs valódi perspektíva, csak a szél, ami majd hirtelen szétkapkodja mind, mindnyájukat, mindnyájunkat, mindenünket.

Végigcsinálták. Hittel, emelt fővel, nehéz szívvel, szavakkal nem kifejezhető érzelmekkel, mások által megérthetetlen, átélhetetlen fájdalmakkal vegyes örömökkel. Gyerekekkel, akiket még kísérünk amíg tudunk szemmel, füllel, aggodalommal, reménységgel.

Tanév- és iskolazárás egy hét múlva.

"Nincs reménytelenebb gát, lakat, retesz, mint amelyik a közpiszoktól akar megvédeni egy gyerekszobát..." (Németh László)

Lassan egy hónapja folyik a költöztetésünk. A héten ránk is sor került. Feldúlva a régi fészek, kívül-belül idegen az új. Hétfőtől már odakényszerülünk. Azzal vígasztalom magam, hogy én már nem is iskolában dolgozom, mert az egészen biztos, hogy nem lehet Magyarországon még egy hely, ahol ennyire semmibe veszik a tanévet, a tanítási idő sérthetetlenségét. Semmibe veszik a gyerekeket, akik most már túléltek itt törököt is, tatárt is. Ez tehát itt nem iskola, hanem harcmező, ahol időnként elvonulhatok kis csapatommal egy-egy órára, és olyankor teljesen megszűnik számunkra a külvilág. Ez jó. Mert a külvilág igazi háborús övezet. Az aulában hetek óta feltornyozott bútorhegyek porosodnak, egy majdani aukcióra várva. Már a látszatra sem adnak. Szülők, gyerekek jönnek mennek el mellette. Kilakoltatásunk a mindennapok természetes velejárójává vált.Nagyjából úgy érzem magam, mint a hosszú háborúba belefásult katona az utolsó bevetésen. Nem számít már, hogy merről süvít a golyó, és az sem, hogy eltalál-e. Majd ha elcsendesül a csatatér körülöttem, akkor tudni fogom, hogy VÉGE.

De a háborús naplót most már nem hagyom befejezetlenül.

Mentálhigiénés foglalkozás gyanánt ott van nekünk 2-3 hetente egy-egy értekezlet, ahol még véletlenül sem esik szó szakmai kérdésekről. Amolyan postás-játék zajlik, amelynek lényege, hogy iskolavezetőnk próbálja elénk tárni jelenlegi igazgatónk(valódi Big Brader,  számunkra láthatatlan is egész évben) üzeneteit. Ezek egytől egyig a pénzről szólnak, tartalmi munkára vonatkozóan egyetlen halvány utalás sincs.

• Helyettesíteni kell, de helyettesítést nem fizetnek, mert nincs pénz.
• Aki táppénzre megy, annak ingyen le kell dolgoznia a táppénzes időre eső óráit.
• Mostantól minden tanerő köteles fél órával korábban érkezni az iskolába.
• A negyven órába minden belefér.

Nem kell sokat töprengenem azon, melyik mondatot hallottam legsűrűbben mostanában. A munkáltatónak joga van...kezdetű golyószórót puffogtatják itt mostanában. Dolgozunk duplán, mert IPR programot ugye nyertek nekünk. (Persze ezzel kapcsolatos dokumentumot egyet se láttunk, egyetlen megbízási szerződést se, mindent szóban rendelnek el nálunk...) Ebben is csak az a lényeg, hogy a dokumentumokat hibátlanul elkészítsük, mert az áldatlan állapotok között bizony már helyet is alig találunk a megvalósításhoz, de ez nem is érdekel errefelé senki "felelős" embert.

Kértük, hogy ezt a sok "értelmes" új szabályt vessék már papírra nekünk, hogy meg tudjuk jegyezni valamennyit, mire az volt a válasz, hogy Big Brader csak azt üzente, nincs pénz, oldjuk meg. Iskolavezetőnk hogyanra vonatkozó kérdésére viszont azt válaszolta, ez az ő dolga, törvénytelenségre ne várjon javaslatot "papíronigazgatónktól".

Tavalyi menyasszonyunk elárvult negyedikeseinek maradékát félévkor faképnél hagyta jeles kolléganőnk, aki mellesleg az én tavalyi napközis párom volt. Tudtuk róla mennyire nem érdekli a gyerekek sorsa, milyen lelkiismeretlen munkát végzett már a tavalyi évben,  a tanév elején mégis visszavették. Most ismét elment,de ezúttal felmondott. Félév óta újabb megpróbáltatások várnak szegénykékre. A takarékosság jegyében most nem vettek fel helyettesítő tanerőt, mert az nagyon drága! (Mondjuk arról fogalmam sincs, hogy a lelépett kolléganők tervezett bére hová lett?) Ehelyett visszahívtak két prémiuméves kolléganőt. Egyikük a tavalyi menyasszony dolgozója volt, másikuk a miénk. Ahogy annak idején nem fogadták kitörő örömmel a prémiumévekre kényszerítést, most legalább annyira ódzkodtak a maradékosztályban való tanítástól. Ki is használnak minden adódó lehetőséget, hogy távol maradjanak. Iskolavezetőnk szerint, mivel nekik táppénz nem jár, ezért elég, ha beteget jelentenek, azt mindenkinek el kell fogadnia. Nagy előnyük viszont, hogy fizetni sem kell nekik akár jönnek, akár nem. Amikor ők úgy döntenek, hogy nincs kedvük dolgozni, olyankor ezt általában onnan tudjuk meg, hogy szegény árvák még nyolc órakor is a folyosón figyelgetik, vajon ki szedi össze őket aznap. Ilyen esetekre az az utasítás, hogy a párhuzamos osztállyal kell összevonni őket. Napokig is eltart egy-egy ilyen összevonás. ÖVH. Ez kerül a naplóbeírás mellé. Összevont helyettesítés. Mire jó ez? Megmondom. Arra, hogy egyik osztály se haladhasson háborítatlanul. Ugyan milyen óra az, ahol perpillanat dől el, hogy nem matematika lesz, hanem környezet, és ráadásul teljesen más könyvből, más tanmenet szerint haladnak az anyagban.

Persze nemcsak a negyedikben fordul ilyen elő, hiszen nálam is volt vendég osztály egy hétig, amikor táppénzre ment az osztályfőnökük. Tiszta szerencse,hogy nekünk még könyvünk sincs(kompetencia alapú szövegértés-szövegalkotás), mindig én szerkesztem az órák anyagát, így a hét második felére egészen jól össze tudtam hangolni a két osztály feladatait. De azért mégis vérlázító dolog ez az őrült takarékosság.

Van kolléganőm, aki egész évben szorgalmasan helyettesít, szinte minden héten, mert a nála betanító nyelvtanár, testnevelő, informatikus hiányzik. Ha ilyenkor meg meri kérdezni, hogy fizetik-e a helyettesítést, sokáig issza a levét bátor kérdésének.

Olyan is előfordult - miután vezetőnk a nemfizetést azzal indokolta, hogy nem szakszerű helyettesítés, hanem "megőrzés" van takarékosság címén - , volt kolléga, aki bement egy ilyen alkalommal helyettesíteni, és amikor megkérdezték a gyerekek, hogy mit fognak csinálni, a kolléga azt válaszolta: nézzük egymást. Elítélendő? Kinek, ahogy tetszik.

A hírek mostanában arról szólnak, hogy a legtöbb iskolában jelentkeznek ezek a problémák. Nemrégiben rendeztük meg azt a városi versenyt, melyet már hosszú évek óta a mi iskolánk bonyolít le. Ezen hagyományosan a város minden iskolájából indítanak egy-egy csapatot. Az idén azonban az egyik iskola csapata hiányzott, ott volt viszont a tanáruk, aki elmesélte, azért nincs idén iskolájából versenyző, mert ő most amolyan "perszona non grata" az iskolájában, ott tolnak ki vele, ahol csak tudnak. Többek között erről a versenyről is csak akkor szóltak neki, amikor már biztosak voltak benne, hogy nem tudja megszervezni az idő rövidsége miatt. Miért a kitolás? A kolléganő munkaügyi bírósághoz fordult a kifizetetlen helyettesítések miatt. (Ő nem ugyanahhoz a fenntartóhoz tartozik, ahova a mi.)

Mindannyian tiltakozunk valamilyen módon. Én is. De soha nem a gyerekek irányába ható dolgokkal. Ugyan ki védhetné meg őket a sok őrültségtől, ha nem mi, akikre nap mint nap számítanak. Más módot kell találnunk!

A fent leírtak azonban csak apró-cseprők. Arra valók, hogy káoszt generáljanak, ami elfedi a valóságot. Az igazi okról, a nagy sunnyogásról, ami a dolgok mögött van, amiért ilyen hosszú agóniára ítéltek minket, és amiért el kell viselnünk ezt a sok megpróbáltatást hamarosan hírt adok. Ha fejemet nem veszik addig.

Kötelezően előírt hétvégi továbbképzés: Az olvasás-szövegértési kompetencia fejlesztését segítő korszerű tanítási-tanulási módszerek, eljárások, technikák. Ez a hivatalos cím.

Harmadik éve dolgozom a kompetencia-alapú program szövegértés-szövegalkotás kompetencia terület A csomagjával. Ezekben az években elvégeztem minden ehhez kapcsolódó tanfolyamot (természetesen azokat is mind hétvégén), de azoknak örömmel indultam neki, hiszen azt reméltem közelebb visznek a program részletes megismeréséhez, megkönnyítik majd a munkámat. Sokat csalódtam ott is, hiszen a szükséges ismeretekhez mégiscsak autodidakta módon kellett hozzájutnom. De bizton állíthatom, maximálisan kiaknáztam minden lehetőséget. Elolvastam minden szakirodalmat, kívül-belül megismertem a rendszert. És az oly sokat emlegetett paradigmaváltáson is átestem, jóval előbb, mint ahogy az a csapból is folyni kezdett. Könnyű dolgom volt, egy olyan csapatban dolgozhattam sokáig, ahol a megújulás, az útkeresés, a szakma szeretete magától értetődő volt. Most éppen szétvernek, szétszórnak minket, a jövő tanévben negyedikes osztályfőnökként (ha lesz még egyáltalán jövő tanévünk) úgy tűnik egyetlen egy alsó tagozatos osztályként fogunk működni. Alsós kollégáim is mind a legnagyobb bizonytalanságban élik ezt az utolsó két-három hónapot, mert itt helyük már nem lesz, ez bizonyos.

Most azért vesznek el harminc órát a hétvégéinkből(két péntek, két szombat), mert a már alaposan megtépázott tantestületünkből tizenhat szerencsétlent ki kell jelölni erre a tanfolyamra, ha törik, ha szakad, mert a fenntartó csak akkor jut hozzá a pályázati pénzéhez. Nem számít, hogy mi már elvégeztük ezeket a képzéseket, és az sem, hogy ezt több - hetvenötezer forint/fős - tanfolyami tanúsítvánnyal is igazolni tudjuk, nincs mese, menni kell. Az sem számít, hogy hittel alkalmazzuk már évek óta a kompetencia alapú programot. Mi ez, ha nem hűtlen kezelés?!

Sajnálattal közlöm, nem bírtam ki.

Tisztelt bíróság!

A hosszú hét után, pénteken, az utolsó óra utáni március 15-i ünnepségről meglehetősen elgyötörten érkeztem a tanfolyam helyszínére. Ott az első másfél órában velünk töltették ki a tanulmányi szerződéseket, meg a többi dokumentumot. Elég dühös voltam ahhoz, hogy hangot adjak nemtetszésemnek, miszerint abból a pénzből, amit fizettek utánunk fejenként, igazán megfinanszírozhattak volna egy titkárnőt erre a feladatra.

Nem arattam osztatlan sikert.

Ezután az előadó kiosztott néhány öntapadós cetlit, és egy csomagolópapírt nyomott a falra. Kezdett fölmenni a vérnyomásom.

A cetlire mindenkinek föl kellett írni, mit vár és mit nem vár ettől a tanfolyamtól. Kiborított ez a rituálé. Amikor rám került a sor, kivittem az üres cetlimet, odanyomtam az igen és a nem közepére, és rázúdítottam az egybegyűltekre minden keserűségemet. Egyáltalán semmit nem várok ettől a tanfolyamtól - mondtam - , és elegem van abból a képmutatásból, esztelenségből, amit a pályázatok kapcsán el kell tűrnünk, miközben lábbal tapossák a kompetencia alapú programot.Azért vagyok itt, hogy az érdekeltek a pénzükhöz jussanak. És ... soroltam volna még, de hirtelen belém hasított a felismerés, amit mondok, azt csak azok értik, akik ismernek. Meg talán az előadó egy kicsit. A társaság kétharmada dermedten ült. Később - a megnyilatkozásokat hallva - rájöttem, nekik tényleg nagy szükségük lenne egy jó képzésre, szemléletváltásra meg pláne! Atyavilág! Hová kerültem(tünk)?

Előadónk hosszan beszélt arról, miért kell nagy hangsúlyt fektetnünk a szövegértés elsajátíttatására, miért kell a "sorozatok nézése helyett!" szakirodalmat olvasnunk, fejünkre olvassa, hogy nyilván azért vagyunk itt, mert a mi bűnünk, hogy a kompetenciamérésen a ránk bízott gyerekek átlag alatt teljesítettek. (Most világosítsam fel, hogy nem is ugyanazt a két mintát hasonlították össze, hiszen időközben összevonás is, szétzilálás is történt nálunk?) Megkérdezi, tudjuk-e használni a számítógépet, képesek vagyunk-e megkeresni a kompetenciamérések eredményeit az interneten, próbálja bebizonyítani, mekkora szükségünk van erre a tanfolyamra. Próbálja megszólítani a hallgatóságot, de a kérdéseire folyamatosan csak mi (kollégáimmal együtt) tudunk válaszolni. Egy idő után megelégeli, hogy nem tud olyan kérdést feltenni, amire ne kapna tőlünk kielégítő választ, ezért rákérdez, melyik iskolából jöttünk, és ki ott az igazgató. Valaki bemondja "mostohánk" nevét. Én azonban gyorsan kiigazítom, meg ne jegyezze, neki semmi köze ahhoz a szakmai munkához, aminek eredményeként mind naprakészek vagyunk.

A bárányok hallgattak (Megjegyzem jelenleg boldogabbak nálam. Én is bárány akarok lenni!!! Mert boldogok a ...). És kezdtem érezni, hogy utálnak. Kifejezetten jólesett. Különösen amikor előadónk végre szóra bírta néhányukat azzal a kérdéssel, mit gondolunk, miért ilyen gyalázatosak a PISA mérés eredményei, miért olyan gyalázatosak a szövegértési eredmények. Néhány megszólalás a kétharmadból:

"Azért tudtak nagyanyáink több verset megjegyezni, amire még ma is emlékeznek, mert akkor az volt, most meg IV. Bélát kell tanítani alsó tagozatban.

 A nyelvtant meg kell tanítani alsóban is, meg felsőben is, hiába a kompetencia alapú program, mert ha a gyerek másik iskolába megy, akkor ott ... Miért nem közlik az igazgatókkal is, miért csak nekünk mondják, hogy nem kell."

Indulataim kezdtek átterjedni a kétharmadra. Hát ezért kell nekünk itt lennünk, mert vannak még városi iskolák, ahol valamikor megállt az idő! Ahol alsóban IV. Bélát tanítanak, és leíró nyelvtant a kompetencia alapú oktatás égisze alatt. Nem bírtam tovább az időhúzást. Háromnegyed öt körül felálltam, és otthagytam a tanfolyamot. De csak fizikai valómban nem voltam jelen, mert a gondolataim folyton ott cikáztak, bármibe kezdtem is otthon.

Másnap nem siettem kezdésre, de azért kíváncsi voltam, hátha csoda történik, és lesz valami értelme ennek a kényszerű szombatnak. Éppen első szünetre bújtak elő mindkét csoportból, mire odaértem. A matematikai kompetenciák fejlesztésének rejtelmeivel "ismerkedő" kollégáim pontosan azt tapasztalták csoportjukban, amit mi előző nap a saját csoportunkban. Egyharmad naprakész, kétharmad hallgat.

Kedves kolléganőm, aki minden állapotomban elvisel engem, már aláírta helyettem a jelenléti ívet, és tájékoztatott arról is, miről maradtam le. Megismerkedtek a sulinovadatbank internetes oldallal (a legmélyebb bugyraiban is megtalálom a legeldugottabb kis fájlocskát is), valamint a kompetenciameres.hu oldallal. A szünet után előadónk, a tegnapi, beszélt az RJR modellről egészen ebédig. Alkalmazom, ismerem, papírom is van róla, dicséretes dolgozatot írtam belőle pár éve. Ide is jó lesz. Gondolom.

Ebéd után előadócsere. Kedves, félszeg, jóindulatú, halkszavú ember elméleti előadása: a konstruktivista pedagógia története az ókortól napjainkig. Érdekfeszítő volt. A kétharmadban láttam kollégákat, akik rendíthetetlenül jegyzeteltek. Azért John Dewey-nél, Montessouri-nál már kezdtem egészen komfortosan érezni magam, és amikor Nahalka Istvánig jutottunk bíztam benne, hogy most végre szó esik majd az összefüggésekről is az egyéni bánásmód, a kompetencia alapú oktatás és a konstruktivista pedagógia vonatkozásában, hiszen ezen keresztül érthette volna meg a kétharmad a szemléletváltás lényegét. Vártam, hogy szó esik a  kompetencia alapú értékelésről, mint iránytűről az egyén tudásának megkonstruálásában. De nem. Miután a történeti áttekintés felolvasásra került a kivetítőről, Nahalka István nevének és könyvének megemlítésével véget ért az előadás. Pont.

Új előadó. Kooperatív technikák megismertetése címén babzsákokat szorongat.

Nem bírtam tovább.

Hazafelé az járt eszemben, hogy a rabszolgaság sohasem ért volna véget, ha a rabszolgatartók tudták volna, hogy hol a határ.

  Nem hiszed el, kedves Olvasóm? Pedig ez az újabb hír itt mifelénk. Visszakapjuk a dokumentumainkat, leválunk az "édes mostoháról", mert mostantól minden iskola tagiskola lesz már a mi városunkban. (Ha így lesz, ez nekünk jelentheti azt is, egy foltocskát letörölnek a homlokunkról.)

Egyetlen igazgató irányítása alatt, a különböző iskolákat a jelenlegi igazgatók iskolavezetőként terelgetik majd a mindent felülíró gazdasági érdekek szem előtt tartása mellett némi szakmaiságot is becsempészve (óvatos optimizmusom súgja)  a mindennapokban.

Zseniális gondolat. Mondom ezt mindenféle előjel nélkül. Hiszen nem volt még időm sem, hogy elgondolkodjam rajta. Nézzük, mit jelenthet ez a változás!

Ha ez a terv megvalósul, mostantól nem lesz szegregáció, hiszen a papíron egyetlen intézményben abszolút kiegyenlítettek lesznek az arányok.

A humánerőforrással való gazdálkodás optimalizálható. (Azt mondják, mostantól nem lesz több időkitöltő ügyelet, meg ebédeltetés, meg uszodába kísérés kötelező óraszámban. Mostantól ugyanis akár több telephelyen is foglalkoztathat egy pedagógust az egyetlen városi iskola igazgatója, ha a gazdasági érdek úgy kívánja. ) Szegény balga humánerő meg majd általában szeptemberben tudja meg, hogy melyik telephelyen, hányadik osztályban lesz ő gazdaságos. (Jaj, pedig tárgyilagos és objektív akaram maradni, bocsi!)

Biztosan kijelenthető az is, hogy a mi városunkban soha nem fognak iskolát bezárni, legfeljebb megszüntetnek egy telephelyet.

Féljek-e most már, vagy reméljek? Ez itt a kérdés!

Minden történetnek megvan a maga klasszikus struktúrája. A miénk is a tetőpontja felé tart. Hullámzunk az őrülettel, korábban elképzelhetetlen mélységek, magasságok, képtelenségek között.

A torkunkat már elvágták, most a mellkasunkon ugrálnak, hogy az utolsó csepp vérünk sorsáról is megbizonyosodhassanak. Szégyen, amiben mostanság részt veszek. Igaz, kivárásra rendezkedtem be, eszembe sem jutott, hogy akárcsak érdeklődjek is másik állás után. Makacsul tartom itt magam. De nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz.

Egy valódi iskolát szeptembertől júniusig olyan kohéziós, belterjes erők fűznek össze, olyan sodrásban éli mindennapjait, amelyből csak tanév végén eszmél. Minket naponta kizökkentenek ebből. Jönnek a pofonok, a cinikus intézkedések vég nélkül.

• Novemberben feldúlták a szépen kialakított tantermeink egy részét, mert az alsó tagozatosok épületének alsó szintjét bérbe adták.
• Decemberben kicsit békén hagytak minket, készültem az alsósokkal, az osztályommal kedves karácsonyi műsorral, mézeskaláccsal, kicsit hittem, hogy iskolában vagyok.
• Januártól minden alsós kollégámmal együtt heti három délutáni túlórában villámgyorsan szakköröket kellett indítanunk, villámgyorsan szakköri tematikákat kellett készítenünk, villámgyorsan ki kellett dolgoznunk a hhh-sok megsegítésének dokumentumait, IPR őrülettel telt a hónap, mert a fenntartó még a meglévő kompetencia alapú őrület mellé nyert nekünk egy ilyet is.
• Mire minden IPR dokumentum elkészült, beosztottuk a délután üres tantermeket a szakkörök megtartásához, újabb elmebaj hírét hozta az anyaiskola igazgatója. Az egész épületet bérbe adják, ezért még ebben a félévben ismét költöznünk kell. Ezúttal a felsősök épületébe kell szorgalmi időben az elmúlt harminc évünket áttelepíteni. Feldúlni egy tanéven belül másodszor azoknak a gyerekeknek az életét, akik senkinek nem számítanak, akik tulajdonképpen sorstalanok. 
• A bejelentést követő napon már kezdték hordani a technikai dolgozók a berendezést azokból a termekből, ahol délelőtt nincs tanítás. A két héttel korábbi szakköri beosztás összedőlt. Nem számít.
• A tanáriban kifüggesztett értesítés szerint márciusban mindannyiunknak harminc órás tanfolyamon kell részt vennünk, szigorúan péntek délutánonként, és szombatonként egész nap. Olyan tanfolyamon, amit már régen elvégeztünk a kompetencia alapú oktatás bevezetése során. Nem számít, valahogy el kell költeni azt a pénzt. Valaki nagyon várja már...

"...nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, ..." - mondja Kertész Imre Sorstalanság című regényének utolsó soraiban. Mennyire igaza van.

Dorothy Law Holtz
EGY ÉLET A KEZEDBEN

Ha a gyerekek kritizálva élnek
Megtanulják milyen megbélyegzettnek lenni.
Ha a gyerekek ellenségeskedésben élnek
Megtanulnak veszekedni.
Ha a gyerekek kicsúfolva élnek,
Megtanulnak szégyenlősnek lenni.
Ha a gyerekek megszégyenítve élnek,
Megtanulnak bűnösnek lenni.
Ha a gyerekek toleráns légkörben élnek,
Megtanulnak türelmesnek lenni.
Ha a gyerekek bátorítva élnek
Megtanulnak bizalommal lenni.
Ha a gyerekek megdicsérve élnek
Megtanulják megbecsülve érezni magukat.
Ha a gyerekek méltóságban élnek,
Megtanulják az igazságot
Ha a gyerekek biztonságban érzik magukat,
Megtanulnak hinni.
Ha a gyerekek hitelesen élnek,
Megtanulják mit jelent szeretni.
Ha a gyerekek elfogadva és barátságban élnek,
Megtanulják megkeresni a szeretetet a világban.
Hogyan élnek a Te gyerekeid?

  Valaki valakinek az orrára koppintott kompetencia alapú oktatás ügyben. Ezt abból gondolom, hogy a címben jelzett napon iskolavezetőnk megkeresett, felhívta a figyelmemet, hogy a szükséges anyagokat fénymásolhatom természetesen, ahogy eddig is mondták azt már nekem !!!! Azonnal felkiáltásban törtem ki, kértem a jelenlévőket, jegyezzék meg a dátumot, hiszen egészen nov. 11-ig az volt az utasítás, hogy fénymásolás pedig nincs. (Ahogy tankönyv sincs.) Ma pedig azt szeretnék(valakik?) elültetni a fülekben, hogy az eddigi tiltás nem is volt tiltás? Erre azt is sikerült megtudnunk, hogy iskolavezetőnket írásban utasította erre megelőző napon az anyaiskola igazgatója, sőt még azt is elárulta, köteles a kompetencia alapú könyveket megrendelni, nem helyettesítheti azokat mással. Hurrá! (Illetve hurrá lesz, majd, amikor ama bizonyos könyveket nem csak eszmei értéken jegyzik, és nem csak elvileg, hanem gyakorlatilag is tapinthatóak lesznek.) Szóval november 11-e óta fénymásolhatok, de százszor is a lelkemre kötötték, csak a szükséges mértékben! Most azzal töltöm a délutánok jelentős részét, hogy a pdf formátumú, ezer képpel és oldaljegyzettel ellátott, általam a sulinova oldaláról letöltött olvasókönyveket megpróbálom olvasható formába öntve átkonvertálni word formátumba, vagy végső esetben szerkeszthető pdf formátumba. Az így kapott gazdaságos olvasókönyvi szövegeket nyomtatom ki aztán kis nebulóimnak, akik az összefűzött lapokat saját kis rajzaikkal varázsolják egyéni "olvasókönyvekké".

Termeink egy részét az őszi szünet ideje alatt egyszerűen kipakoltatták a technikai dolgozókkal, mert időközben kiadták azokat egy sportegyesületnek. Úgy mondják, boxolók fognak ott edzeni reggel 7-től este hétig. Előtte azonban még átépítik, falat bontanak, dübörögnek majd nekünk.

A nehéz tanévkezdés után, amikor minden kollégám példásan és sok esetben anyagi áldozatot hozva rendezte be a gyerekek számára lehető legideálisabb tanulóhelyet a fejlesztés számára kialakított termekben, igazán lehangoló érzés volt erre érkezni az őszi szünet első napján.

Az első iskolaösszevonás óta mást sem teszünk, csak pakolunk és pakolunk. (Második éve!)Anyagmozgatóként foglalkoztatnak minket. Folyamatosan úgy nézünk ki, mint egy átmeneti szállás. Rettenetesen elegünk van belőle. És ilyen körülmények között, még van képük folyamatosan azt kommunikálni felénk, hogy csak rajtunk múlik, hogy lesz-e első osztályunk a következő tanévben. Ekkora cinizmussal soha még nem találkoztam eddigi életem során. Jelen körülmények között egyértelmű, ha az első falbontásokat meghallják a még itt maradott gyerekek szülei, újabb elvándorlási hullám fog elindulni. Fájó szívvel értek velük egyet.

  Kiderült, mitől volt mostanában zaklatott, alulteljesítő a kis "műpénzes". Védelembe akarták őt és testvéreit venni, mert felsős testvére és a nálánál is idősebb báty túlságosan gyakran került mostanában a rendőrség látószögébe. Szegény Gyurikámat ennek a folyamatnak a mozzanatai nem hagyták nyugodni. Képtelen volt olyan jelentéktelen dolgokra koncentrálni, mint a tanulás-játék. A hét közepén azonban boldogan mesélte nekem, hogy haladékot kapott a család, ha bebizonyítják, hogy nem lesz több probléma, akkor maradhatnak az édesanyjukkal(aki maga is gyámság alatt áll), jelenlegi otthonukban. A gyerek most ismét nyüzsög, minden feladatra figyel, jelentkezik, halad ezerrel, bizonyítani akar. Ő egyedül akar helytállni mindannyiukért, gőzerővel akarja a jót! Istenem, csak sokáig tartson ez az állapot! Mikor - immár megnyugodva - beszámolt a történtekről, azt is elmondta, hogy a "gyermekvédelmis nénik" megkérdezték tőle, melyik iskolába szeretne járni, mire ő azt válaszolta, köztünk szeretne maradni. A néni azt is mondta - tette hozzá a gyerek - hogy, ha lesz még ez az iskola, akkor maradhatok. (Fájt ez az utolsó mondat, úgy tettem, mintha nem is hallottam volna.)

  A délelőttjeink egyre reményteljesebbek. Ma azt mondom, érdemes volt értük meghalni az első másfél évben. Az idén élettel és értelemmel teli munkálkodásban éljük a mindennapokat. Szinte láthatóan nyílnak, okosodnak, mintha csipkerózsika-álomból ébredeznének a hosszú, küzdelmes iskolakezdés után. Amennyire tőlem telik, igyekszem védeni őket a tantermen kívüli események hatásaitól. Kicsit még, ott bent még jó, becsengetés után ott még nem jut eszembe, mennyire pünkösdi királyság, amit élünk éppen. Most velem együtt tizenhatan, pihe-puha védelemben, kényelemben, örömben, viháncolásban, csendben, suttogásban, összekacsintásban, egymást érezve, - ők tizenöten mit sem sejtve, a jövővel nem gondolva - ringatózunk  a mesékben, sétálunk a számok erdejében, tanuljuk a büszkeséget győzelemben és vereségben megélni, vidám ritmusra, kívánságra dalolunk, képeket festünk gondolattal, szóval, ecsettel. Egyszerre érezzük az angyalt is, ha közöttünk jár. Törékeny még ez az összetartozás, de élő, tapintható, erőt sugárzó.

Kilépek a tanteremből. Mi vár ott?

Harmadik(típusú) találkozás az anyaiskola igazgatójával tantestületi értekezleten. Három napirend este fél hétig. Egyik ismét az elherdált költségvetés. Mi közünk hozzá? Míg költeni kellett senki sem kérdezett meg minket. Fenyegető hangnem, fegyelmi jár ha... hahaha! Cinikus csendesítés: "Kinek lenne jó, ha vizsgálatot kezdeményeznék? Senkinek! Nahátakkor!" Szánalmas. Fűtés csak reggel 8-ig, utána elzárják. Nem értjük mi történhetett. Fénymásolni tilos! Nem értem. Évekig minden rendben volt, aztán két iskola "vagyona" egyetlen év alatt úgy elherdálódott, hogy ma egyre való sincs? Nem értem. Elengedték az igazgatókat, nem volt semmi probléma a gazdálkodással, nem volt fennakadás mindennapi munkánkban, mióta tagiskola lettünk azóta meg minden elveszett, csak bajt hoztunk "mostohánk" fejére, s most rajtunk verik el a port? Nem értem.

Második "napirend", egy levél. Állásfoglalás a kompetencia alapú program folytathatóságát illetően. Az Educatio felelősen gondolkodó szakértője tájékoztatja arról az iskolavezetőt, hogy a 2013-ig aláírt szerződésben a képzett szakemberek foglalkoztatásának kötelezettsége nem értelmezhető jelen helyzetben. Ahhoz, hogy a kompetencia alapú program tovább éljen amikor iskolánk, mint tagiskola megszűnik, az anyaiskolában kellene annak folytatódnia a jelenleg a programban részt vevő gyerekek teljes létszámára vonatkozóan. De az anyaiskola vezetője nem köteles minket foglalkoztatni, a kompetencia alapú oktatást bevezetni. Igazgatónk rögtön le is fordította saját nyelvére a levél szövegét. Tisztán és világosan beszélt.

- Ugye nem gondoljátok - mondta - , hogy azért el fogok küldeni bárkit az iskolámból, hogy helyet tudjak adni bármelyikteknek? A kompetencia alapú programot pedig "eszem ágában sincs" ott bevezetni!

Megértettük.

Szerintem a fenntartói forgatókönyv következő pontjához érkeztünk. A koncepció további részeként most a kompetencia alapú oktatás lejáratása zajlik. Minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy ellehetetlenítsék, kiírtsák ezt a programot. A bevezetők színe ugyanis nem egyezik meg a fenntartói színekkel. El vele! Nem ismerik, de rossz! Szakmai érvekre nem kíváncsiak. Senki nem látta honnan indultunk, és hol tartunk most. Nem számít!

Mi kell helyette? Tradícionális kánonok szerint működő iskola. Olyan "apám is így csinálta" féle, melyben olyan gyerekeket kell tanítani, akikkel kevés a "macera", akiknek ügyes-bajos dolgainak nagy részét megoldja a család. Egy tábla, egy kréta, egy tanár, egyenkönyv, egyenprogram. Körülötte csend legyen. A kompetencia mérés által állított mércét ugorja meg, a többi nem számít. Nincs. Nem létezik.

Sajnos azt is el kell ismernem, a fenntartói szándékot nagyon megkönnyíti az a káosz, amely az Educatio háza táján uralkodik. Van rajtuk fogás, szó ami szó! Itt van mindjárt a mi kis tankönyvügyünk. Harmadik osztály. Először reménykedtem, mert a tankönyvfelelősünk azt mondta, október 10-e körül megérkeznek a könyveink. Aztán azt mondta, 17-re módosult az időpont. Aztán 17-én megjött a három matematika feladatgyűjtemény, melyből az első már okafogyottá vált addigra. Kaptunk továbbá két feladatgyűjteményt a harmadik osztályos kompetencia alapú olvasókönyveink szövegeihez. És kaptam a hidegzuhanyt: nincs és nem is lesz az idén olvasókönyvünk!!!!!!! De munkafüzetet azt küldtek! Visszárú nem lehetséges! Közben ránk köszöntött az őszi szünet. Két hónapja ügyeskedem, fúrok, faragok, hogy tartani tudjam a programot. Mert az én felelősségem,az természetesen maradt, az értelmezhető. Ugye, kedves felelős szakértő? Persze nem a program iránti felelős elkötelezettségem az, amiért minden lehetőt megteszek a fenntartásáért, hanem mert valóban értékes, használható, élhető, életszerű és korszerű.

A harmadik napirend szintén lehangoló. A fiú, akinek - és persze családjának - megjelenéséhez kötöm az iskola elindulását a vég felé, mára nagyon megbátorodott. Miért ne tenné? A környezetében abszolút inspirált, kamasz kora szerint erős, törvényen kívüli létét oly hosszú ideje biztosítják számára, hogy most már valami "ütősebbre" vágyik. Feszegetné szegény a kereteket, ha állítottunk volna ilyeneket körülötte. Nem csoda hát, hogy meg van zavarodva. Egyre csak keres és keres. Nem tud olyat tenni, amiért már felelősségre vonná valaki, amiért kitennék végre a szűrét az intézményből, vagy akárcsak elcserélnék egy hasonlóan elfuserált életűért, mint amilyenné őt is tettük. Mi. Közösen. A család, a rokonság, az oktatási rendszer, az iskola, a mai magyar felelősségteljes társadalom. Bizony, bizony kedves Olvasóm! Mert, ha ezt a fiút kiemeltük volna a családjából, nem engedtük volna iskolába járni, hanem rábíztuk volna egy farkasra egy kellemes erdőben, akkor ember lett volna belőle. Nem szörnyetegnek született, ez ugye mindenkinek világos? Jelenleg egy hetedik osztályban tombol. Lehetetlenné teszi a tanulást, a tanítást - panaszolták felsős kollégáim. Azt vesz el bárkitől, amit csak akar, aztán ahelyett, hogy megköszönné, visszaadná, összetöri, kihajítja az ablakon. Mostanában új játékot eszelt ki - feltételezem a külvilágból, médiából érkező építő ingerek hatására is - rágalmazza a tanárait. Mindannyiunk által tisztelt, végtelenül türelmes, a történtek ellenére is gondoskodó aggodalommal megszólaló kolléganőnkről, az ő füle hallatára mesélte a gyerek a közelben álló kollégának, hogy a tanárnő belerúgott az ő térdébe. Mivel semmiféle reakciót nem tapasztalt, kolléganőnk elé lépett, és az arcába mondta, hogy akár fel is jelentheti őt, akár ki is rúgathatja íly módon. Tisztában van az abnormális eljárásrendekkel, hivatalos reagálásokkal.

Mi legyen hát vele? Vetődött fel ezeregyedszer a kérdés. NEM TEHETÜNK SEMMIT. Röviden ez a válasz mostani igazgatónk részéről is. Jelentse fel a kolléganő, a gyerek szülője, ha meri vállalni, hogy aztán megkarcolják a kocsiját, megvárják hazafelé menet. Jelentse fel, ha akad kolléga, aki tanúskodik mellette. (Sajnos arra is volt már nálunk példa, hogy kolléga kénytelen volt visszavonni feljelentését, mert akik látták az esetet, nem mertek tanúskodni mellette.) Intézményi szinten nem tehetünk semmit! A fegyelmi eljárás egy vicc, amin a szörnyeteggé cseperedett eredetileg gyermek joggal röhögné halálra magát. Nincs megoldás. Van ilyen. Még másfél évig veri a gyerekeket, akiknek nem tetszik a szeme, a táskája, a ruhája, vagy rossz helyen tartózkodnak, vagy tanulni szeretnének, vagy egyszerűen csak azért, mert éppen olyan hangulatban van. Még másfél évig akkor üvölti szét ordenáré kifejezésekkel osztálya tanítási idejét, amikor neki tetszik. Még másfél évig azt ver szét az iskolában, amit csak akar, azt emel el a fizika szekrényből, ami neki tetszik. Senki nem állíthatja meg. Nekünk már csak másfél év. Aztán RÁTOK szabadul. RÁNK szabadul. Majd többször szabadul. De az oktatási rendszerben minden rendben. A pedagógus a hibás! Naná! Ugyan ki más?

Az értekezlet így, felütéssel ért véget.

De csak az értekezet! A megpróbáltatások folytatódnak! Itt van mindjárt a következő:

Az embernek az az érzése, hogy miután a Lipótot bezárták, az ottaniak mind szerencsésen integrálódtak hazai oktatásirányításunk berkeibe. Van persze egy másik magyarázat is az alábbiakra, egy kevésbé tisztességes, de annak megfogalmazását rábízom az Olvasóra. 

Miután hatodikos és nyolcadikos tanulóink két egymást követő évben átlag alatt teljesítettek az országos kompetencia mérésben, ezért a fenntartó arra kötelezi tantestületünket, hogy kötelező 30 órás továbbképzésen(szigorúan hétvégén, a heti pihenőnapokon!) sajátítsa el azokat a tudnivalókat, melyekkel aztán majd sikeressé tehetjük tanulóinkat a következőkben. Ez már önmagában is nevetséges, de ha még azt is hozzáteszem, hogy az elmúlt két évben milliókat költött arra az iskolánk, hogy a kompetencia alapú program képzésein részt vegyünk, ha még azt is hozzáteszem, hogy szívvel-lélekkel képeztük magunkat önként is ebben a témában, ha még azt is hozzáteszem, hogy senki nem tud választ adni arra a kérdésünkre, hogy milyen tematika szerinti továbbképzésről van most szó, akkor remélem semmi kétséged nincsen kedves Olvasóm bevezető gondolataim igazságtartalmát illetően. 

Természetesen elmegyek erre a képzésre. Diktafonnal és rengeteg kérdéssel. Kíváncsian várom, mi újat tud majd nekem mondani az előadó. Remélem nem te vagy az, kedves Olvasóm, mert ha mégis, kössed föl a ... ! 

Három kis haramiajelölt van az osztályomban. Egyikük a "műpénzes", jelenleg viharmentes körülötte a légtér, másikuk Pattantyús, akiben egyszerre lakik az igazi kíváncsi kisgyerek és a mindenre kapható, sokatpróbált sunyi gazfickó. Pillanatnyilag ő is tünetmentes. Most a harmadik okoz nekem nagy fejtörést. Sajnos nemcsak azért, mert abszolút egyéni törődést, bánásmódot igényel a tanulásban. Történt ugyanis, hogy a múlt héten egyik kolléganőm elmesélte, hogy a kis gumiarcú (egy féle mosoly van az arcán, nincs más mimikája) édesjója kíséretében - még a nyári szünet utolsó napjaiban - egy nagy forgalmú húsáruház körül sertepertélt. A gyerek beszaladt az áruházba, ahol kolléganőm édesapja éppen távozott a pénztártól, de mielőtt a visszajáró pár ezer forintot eltehette volna, Szabolcs kikapta azt a kezéből és kiszaladt vele a boltból. Kolléganőm a kocsiban várta édesapját, aki felháborodva mesélte el a történteket, majd megmutatta az éppen a szemközti italboltba besorakozó népes társaságból azt a fiút, amelyik ilyen csúful elbánt vele. Feljelentés nem történt, hiszen csak felesleges tortúra lett volna belőle ismételten a kárvallott kárára. Még azt sem kockáztatták meg, hogy megszólítsák a tolvajt, félve attól, hogy az "ingyencirkuszon" kívül mást úgysem értek volna el vele.

Másik kollégám szintén saját élményét mesélte el vele kapcsolatban. Nemrégiben a forgalmas fő utcai mobilszolgáltató boltjában kirakott három vadonatúj telefont emelt el több tásával együtt, oly módon, hogy egy elemelte, a másik már szaladt is vele árkon-bokron keresztül. A harmadik telefonnál azonban megfogták a boltban, és "csereüzletet" kötöttek vele. Ha visszahozza a másik két telefont, nem tesznek feljelentést. Visszavitte.

Egy napig gondolkodtam a dolgon, aztán úgy döntöttem, elmesélem a történetet - persze név nélkül - a reggeli beszélgetés során. A gyerekek nagyon okosan mondtak véleményt, én pedig figyeltem közben a fiút. Mosolygott, mint mindig. Látszott, felvillanyozta a történet, kérdezett. Bátran, névtelenségét élvezve. "Melyik boltban? A vasútállomásnál?" Mindketten tudtuk, mi jár a másik fejében. Biztosan tudtuk. De Szabolcs csak számomra mutatott árulkodó jeleket, nyugalma szinte tökéletes volt. Professzionálisan őrizte azt a másik emberkét, akivé olyankor válik, amikor kilép az iskola kapuján. (Ahova csak azért jár, mert különben megbüntetnék az édesanyját.)

Később találtam rá módot, hogy négyszemközt beszélgessünk. Kérdeztem tőle, ugye tudja, hogy ki volt az a fiú, akiről beszéltem? Nem válaszolt. Ügyesen elkent, mismásolt, de nem árulta el magát. Nem forszíroztam tovább. Nem is az volt a célom, hogy nyomozzak, rábizonyítsak. A célom az volt, hogy legalább hallja a véleményeket osztálytársaitól, hiszen az a környezet, amiben él, képtelen olyan erkölcsi példát nyújtani számára, amelyből legalább megsejthetné, hogy nem az a természetes út, amelyiken nap mint nap jár.

Nekem ennyi sikerült. Tehetnék többet is? Nem tudom. Az ifjúságvédelmi felelősünknek minden esetre elmondtam a történteket.

Ez a gyerek még csak harmadik osztályos. Biztos úton halad a bűnözővé válás felé. Egészen biztos, hogy képtelenség megállítani?

Úgy tűnik, ez lesz a legtalálóbb kifejezés az idei tanévünkre.Két hete iskolavezető nélkül működünk, szegény helyettes helyettese szaladgál mindenfelé, ahol a szervezetlenség miatti káosz felüti a fejét.

Hét elején újabb váratlan "vendégek" érkeztek hozzánk. Természetesen érkezésükről senki nem tájékoztatott minket. A kisebbségi önkormányzat vezetője rohangált bosszúszomjasan közöttünk, miután kiderült, fogalmunk sem volt arról, milyen program keretében veszi át az óráinkat egyik délelőtt néhány hölgy a rendőrségtől, néhány pedig a kisebbségi önkormányzat munkatársai közül. Kiderült, hogy a programot - DADA, a rendőrség szervezésében, meg valamilyen egészségnevelési tájékoztatás a kisebbségi önkormányzat részéről - már júniusban egyeztették az iskolaigazgatókkal. Mi tanítók azonban csak akkor szembesültünk a dologgal, amikor ugyanazon a napon minden alsó tagozatos osztályban egy órát átvett a rendőrségről érkező hölgy, egyet pedig a kisebbségiek népes előadói. Mindkét program kritikán alulira sikerült(az előadók felkészületlenül álltak a gyerekek elé, látszott, hogy számukra ez csak egy kipipálandó feladat, a gyerekek pedig ennek megfelelően hánytak fittyet rájuk), de itt erről senki nem beszélt, csak és kizárólag arról esett szó, hogy miért nem készítettük elő jöttüket? A kisebbségi vezető dühösen fenyegetőzött, hogy tájékoztatni fogja az oktatási irodát. Úgy legyen! Számomra csak egy dolog bosszantó, hogy egy egész délelőtt fuccsba ment.

Más:

Az idei egyetlen tantestületi értekezletről ugyan az előző poszt versikéjében beszámoltam, mégis úgy lesz teljes, ha prózában is megörökítem.

Az értekezletet az anyaiskolában tartot(tuk?)(ták?) - ki-ki döntse el, melyik helyes, mert érzésem szerint nem tudom eldönteni - , így aztán néhány km-t autóztunk is tanítás után, hogy részt vehessünk rajta. Az ottani kollégák nagyon kedvesen fogadtak minket, a háttérbeszélgetésekből világossá vált számunkra, hiába a magas gyereklétszám,a szépen kialakított környezet, tantermek,  pont olyan keserűek és tanácstalanok,mint mi vagyunk.

Közös igazgatónk nem kívánt egyezkedni, megbeszélni, magyarázkodni. Válaszul a szegény rokonok(tagisk.pedagógusai) nyavalygásaira, amiért lecsupaszította mindannyiunk fizetését, az értekezlet a gondnokság pénzügyi vezetőjének meghallgatásával indíttatott, melynek lényege az volt, abszolút törvényesen járt el újdonsült főnökünk, ezért a továbbiakban fellebbezésnek helye nincs.

A "mesemondó" pénzügyes néni távozása után az anyaiskola igazgatója ecsetelte számunkra, hogy az ő költségvetése azért áll olyan csúfosan, mert mi(?) rosszul gazdálkodtunk a költségvetési év eddig eltelt időszakában. Remek dolog volt ezt végighallgatni az ő pedagósai előtt, akik mind azt hihették, minden bajuk okozója ez a tékozló társaság. Különös pikantériája volt a dolognak, hogy egyetlen olyan vezető sem vett részt ezen az értekezleten, akinek a költségvetésünk "elherdálásához" bármilyen köze lehetett. Kizárólag beosztott pedagógusok voltak jelen a mi iskolánkból.

Furcsa volt ezt hallgatni azért is, mert a megelőző hetekben azt a tájékoztatást kaptuk, hogy első házastársunk több milliós hiánnyal zárta a hefop-elszámolást, így azt a hiányt - mivel hivatalosan is házasok voltunk- a mi hefopos pénzünkből kellett kifizetni, pedig nekünk még bőven lett volna miből gazdálkodni. Itt meg most mi lettünk a hozomány nélküli menyasszony, a szegény rokon, aki örüljön, hogy még élhet egy kicsit, és legfőképpen hallgasson!

A másik érdekes momentum az volt, ahogy számonkérte rajtunk, hogy a munkaköri leírásokat - amit már három hete átküldött - miért nem olvastuk el. Amikor kiderült, hogy mi ilyet még mutatóba sem láttunk, felelős hiányában ejtettük a témát. 

Az értekezlet többi része hosszát tekintve fordítottan arányos jelentőségével. IMIP, SZMSZ, HÁZIREND ... dokumentumok összefésülése. Fél ötig szenvedtünk rajta, a következő módon: igazgatónk oldalról oldalra haladva olvasta és vetítette ki a végtelen hosszúságú dokumentumokat, melyek alapjaiban az anyaiskola dokumentumai voltak, melyekbe most piros betűkkel bekerültek azok a részek a mi dokumentumainkból, melyek ott eddig nem voltak találhatóak. E tevékenységében láthatóan nem zavarta őt, hogy a teremben, ahol most ismét 60 körüli létszámban voltunk jelen - deja vu - egyre erősödő zsivajgás szolgált hátterül. Időnként - mikor a zsivajgás zajszintje már meghaladta az elviselhetőség határát - szavazásra tette fel a kérdést, aztán szünetet rendelt el.

Igazából semmi sem számít, csak a papír. Most már mindenki nyugodtan alhat. A házasságközvetítő is, hiszen minden "le van............papírozva".

(Tovább is van, de együtt már nehezen emészthető, ezért azt meghagyom holnapra, esetleg holnaputánra.)

(ismét)Házasodik a tücsök(a mi iskolánk),
szúnyog lányát(ezúttal az anyaiskolát) kéri,
Csiszeg csoszog a tetü(oktatásirányítás), násznagy akar lenni.
Oda ugrik a bolha(a helyi oktatáspolitika kedvezményezettjei), vöfély akar lenni,
Mindenféle csúfbogár(aki hasznot remél az iskolasorvasztásból) vendég akkar lenni.

Gólya volt a szekundás, kis béka a flótás,
Dongó darázs a brugos, pulyka volt a prímás.(A gólya, a béka, a darázs meg a pulyka egy nótát fütyül.)
Táncba ugrik a majom(minden beosztott pedagógus nálunk és az anyaiskolában), megjárja a polkát,
Híres betyár a bagoly(kinek most az épületünkre fáj a foga), lesi a hurkáját.

Farkas volt a mészáros(aki elrendelte a sorvasztást), hat ökröt(akik az utolsó előtti pillanatig harcoltak az iskoláért) levágott,
A mellé még malacot (gyerekek, akik elszenvedték a hosszú folyamat következményeit)ötvenet megfojtott.
Kecske volt a szakácsné(rosszul gazdálkodott az uniós pénzekkel, de már nem elérhető, mert nem dolgozik nálunk (hahaha...)), jó gulyáshúst fözött(nem tudni kinek, mert most emiatt nincs pénz minőségi bérre, meg fűtésre, meg mi tettük koldússá a menyasszonyt is),
Míg az ebéd elkészült, a tücsök megszökött (vagy elrabolták)!

Akár hiszitek, akár nem, fent egy jegyzőkönyvet olvashattatok az e heti tantestületi értekezletünkről.

Szeptember 29., reggel 8 óra. Álljak meg egy szóra! A nevelési tanácsadó munkatársa - gyakorlatilag égből pottyant -, fejlesztő pedagógusa mostantól két gyermekemmel foglalkozik majd, szigorúan tanítási időben, heti két órában. (Ez a két kicsi huszár ugyanakkor szintén tanítási időben vesz részt fejlesztő foglalkozáson, helyben, iskolai keretek között.) Összesen tehát a két leggyengébb gyermekem mostantól egy teljes tanítási nappal fog kevesebb időt eltölteni velünk hetente. A helyi fejlesztést már beterveztük, felkészültem a mai foglalkoztatásukra is, de egy égből pottyant bármikor felülírhatja az én terveimet.

Égből pottyant úgy jött fejleszteni egy hónappal az iskolakezdés után, hogy jöttéről előzetesen nem értesített, a gyerekekről nem tájékozódott. Mert ha tájékozódott volna, akkor nem ad írásbeli feladatot rögtön első alkalommal annak a gyermeknek, amelyik még önállóan nem tud írni. (Nem is akármilyen feladatot kapott szegény! Rögtön emlékezetből írást! Gyűjtse össze a papír egyik oldalára, hogy miért szeret, másikra pedig, hogy miért nem szeret iskolába járni!)

Én (bár mostanában sokszor kiderül, hogy valamely másik bolygó értékrendje szerint kapkodok levegő után), úgy gondolom, hogy az ilyesfajta dolgokat elő kellene készíteni, mondjuk legalább az osztálytanítóval egyeztetni, esetleg összehangolni a fejlesztést a helyi fejlesztő pedagógussal. De erről itt szó sincs.

Hárman háromfelé ráncigáljuk a fejlesztésre szoruló gyerekeket, akiknek szintén fogalmuk sem volt reggel 8-kor arról, hogy most hová és mi célból kell menniük. Ki ez az égből pottyant? Mi a fenét akar tőlük? Minek kell most még egy négyzetrácsos meg egy vonalas "fejlesztő füzet", mikor már van belőle egy garnitúra? És miért kell már megint félbehagyniuk azt, amit éppen elkezdtünk az osztályban. Mert akár hiszitek, akár nem, a fejlesztést azon nyomban, még a mai első órában meg kellett kezdeni.

Miután égből pottyant kolléganő visszaengedte szegény báránykáimat az osztályba nem is tudtak szegénykék semmi kézzel fogható magyarázatot adni arra, hogy merre jártak, amíg mi olyan remekül szórakoztunk a Kőleves meséjén. Pattantyús ugyan megpróbálkozott egy halvány "logopédusnéninél voltunk"-kal, de nagyon bizonytalanul mondta, ezért aztán a kérdő tekintetek is közönybe fordultak körülötte.

Őszintén szólva szívesen kivenném a szegény legény tarisznyájából azt a követ, amivel megleckéztette a fukar falusi népet, jól kupán tudnám tisztelni vele azt, aki ekkora káoszt teremtett körülöttünk.

(Tulajdonképpen, ha komolyan veszem a törvényt a hiányzásokat illetően, akkor a két kis agyonfejlesztett, ide-oda ráncigált senkifiát még meg is kellene buktatnom mert nem megfelelő százalékban voltak jelen a tanítási órákon. )

A kompetencia alapú tankönyvek ügyében tegnapi háborgásom nyomán iskolavezetőnk utánajárt, engedélyezi-e új igazgatónk a könyvek lapjainak sokszorosítását, és arról is megpróbált információt szerezni, vajon tartják-e a szeptember 30-i módosított szállítási határidőt a sulinovások (alias educatio).

Eredmény:

• sokszorosítási engedély teljességgel megtagadva, mert (MOST JÖN A LÉNYEG!)
• a kompetencia alapú tankönyvek olyan alacsony árúak, hogy nem éri meg a sokszorosítás (ezt mondjuk nem tartom koherens összefüggésnek, de biztos én vagyok nagyon ...ide mindenki azt gondol, amit akar)                                           - az alacsony áron nagyon elcsodálkoztunk, hiszen éppen az volt a baj ezekkel a könyvekkel, hogy van olyan alsós évfolyam, amelyik azért nem rendelhette meg őket, mert ötvenezer forint körüli csomagárat ajánlott júniusban a sulino... bocsánat, educatio.
• EZT GONDOLD VÉGIG! Kedves Olvasóm! Iskolavezetőnk szerint a júniusban kiküldött listán nem a tankönyvek ára, hanem azok eszmei értéke szerepelt. Mindezen információkat szemrebbenés nélkül közölte velünk, érzékeltetve, milyen ostoba népség vagyunk, hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe. Hiszen időközben - valami rejtélyes oknál fogva - a kompetencia alapú könyvek listaárát az élethez igazították, ez meg is jelent valamelyik információs portálon.
• Akár meg is nyugodhatnék, hiszen most már - a hírek szerint - átlagáron lehet hozzájutni a könyveinkhez. DE MIKOR? Az utolsó ígéret ugyanis ismét módosult, ezúttal október 17-re! Addig pedig varázsoljak, ugye kedves Kollégák? Hiszen ha egy alsó tagozatos osztálynak nincsen matematika és magyar felszerelése, akkor gyakorlatilag semmije nincsen! (Mivel október 20 után már őszi szünet lesz, ezért úgy tűnik, hogy az első két hónapot felszerelés nélkül kell végigcsinálnunk. EZÉRT SENKI NEM FELELŐS?)

Holnap "kertész leszek, fát nevelek, a kelő nappal én is kelek"  !!  :)

 Szeptember utolsó hetében még mindig nincsenek könyveink. A kompetencia alapú program matematika és magyar csomagját várjuk. Én pedig egy olyan "sztárügyvédet" keresek, aki elvállalja, hogy visszapereli a csomagok árából az időarányosan el nem "fogyasztható" részt a gyerekek és szülők számára.

Jelenleg egyetlen szerencsém, hogy a laptop és az aktívtábla segítségével ki tudom vetíteni a sulinova oldaláról letöltött könyvlapokat, mert nyomtatni, fénymásolni csak igen korlátozott számban tudunk, azt is csak azért, mert új gazdánk, mikor a felsősök tanárijából kivitette a fénymásolót, nem volt elég alapos, nem nézett körül az alsó tagozat háza táján, így ottfelejtődött egy fénymásoló. De sajnos ez csak fénymásolásra jó, mert nyomtatni sem számítógépről, sem más adathordozóról nem lehet vele. Persze ez nem olyan nagy tragédia, hiszen fénymásoló papírra sincs most hirtelen egy fillérje sem az iskolának, és miután minden teremben fehér tábláink vannak már, az idei tanévtől a táblaíró filcek is a luxuskategóriába soroltattak. Nincs rá pénz. Vigyázzuk hát, ami még tavalyról maradt. (A régi táblák, amire még krétával is lehetne írni, már rég szétszedve porosodnak a pincében.) Iskolavezetőnk év eleje óta pedzegeti, hogy új igazgatónk a laptopokat is be szeretné gyűjteni, mert hát az értéket őrizni kell. Ha ez is bekövetkezik, akkor sajnos - vagy hál'isten? - marad a személyes kontaktus az osztályokban, tábla nélkül, kivetítő nélkül, könyvek nélkül. Új iskola, új tudás program. :)

Egyetlen örömöm ebben a káoszban, hogy az osztályom nagyon szépen alakul. Reggelente, háromnegyed nyolckor önállóan kezdenek hozzá a hangos olvasáshoz, és nincs köztük egy se, aki megzavarná, vagy akárcsak szabotálná ezt a tevékenységet. Nagyon büszke vagyok rájuk. Még Pattantyús is érti amit olvas, pedig ő volt az utolsó, aki nagy-nagy nehézségek árán megtanult olvasni. Tegnap írásban is nagyon megdicsértem, mert elsőnek jelentkezett a némán megismert mese tartalmának felidézésére, és gyönyörűen követve az események fonalát adta közre olvasmányélményét. Egyre szebben és választékosabban beszélnek, összehasonlíthatatlanok két évvel korábbi önmagukkal. A dramatikus játékok során egyre több eredeti ötlettel állnak elő, és nagyon reálisan értékelik, véleményezik egymás munkáját. Amikor velük vagyok, minden  rendben. (Igaz, két hete majd megfagyunk, mert fűtés sincs, állítólag a dologi kiadások is meghaladják a megengedhető mértéket, de bent az osztályban ez sem  számít.)

Ám ahogy kilépek a folyosóra rám zúdul a valóság. Árnyéka vagyunk már csak egy valódi iskolának. Bűn, Isten - és főleg a gyerekek - ellen való vétek az, ami itt most már hosszú ideje történik.

A háttérben zajló folyamatok meg-megmutatják már magukat. A lappangó erők egyértelműen készülnek a végső csapásra. Ma délelőtt érdekes dolog történt. Gazdaságisunk járta végig az osztálytermeket hóna alatt egy köteg kinevezés módosítása feliratú dokumentummal, amit egyenként iratott velünk alá. Egy tanóra alatt végigjárt mindannyiunkat, így mikor a következő szünetben összetalálkoztunk kollégáimmal a folyosón, mind arra eszméltünk, hogy kifosztottak, végigraboltak bennünket. A kinevezések módosítása ugyanis arról szólt, hogy minden pótlékot, minőségi bért elvettek tőlünk - egyszerre, egyetlen tollvonással -, amiért a hosszú és hihetetlenül kemény évek alatt megdolgoztunk. A fiatalabbaknak 8-10, nekünk, régi végváriaknak 20-40 ezer forinttal lesz kevesebb mostantól a havi fizetésünk. Kérdezem én, van-e még egy olyan állami alkalmazotti réteg, amelyiket úgy meg lehet alázni, mint minket? A tavalyi évben még minőségi munkát végeztem, az idén meg már szeptemberben látszik, hogy ennyivel kevesebbet dolgozom?

Persze a célok világosak. A látens koncepció egyértelmű. Alacsonyabb bérek után kevesebb végkielégítést kell fizetni, már ha kibírja majd a szerencsétlen munkavállaló a hét fogást, amit még elzongoráznak rajta addig, míg eljő az idő. No de az intézkedés az intézkedőt minősíti. Nekem meg egyebem sincs, csak a tiszta lelkiismeretem.  

http://www.sonline.hu/index.php?apps=cikk&cikk=176346

 Reggeli beszélgetés, 3.osztály. Izgalmas dolog történt tegnap délután, és az osztályból meglehetősen sokan lehettek tanúi, mert egymás szavába vágva számoltak be róla.     

- Gyurinak műpénze van! 

- Igen, és azzal fizetett tegnap a zöldségesnél!

Gyuri egyszerre félszeg és zavartan büszke a "reflektorfényre", amely most rá vetül. Mosolyogva veszi át a szót:

- És a zöldséges néni visszaadott háromszáz forintot! - kezdi diadalmasan. - De a zöldséget, amit kétszázért vettem, azt otthagytam, meg a pénzt is visszavittem később. - még mindig mosolyog, sunyin hordozza körbe kíváncsi tekintetét a hallgatóságon, a másodperc töredékének erejéig rámpillant, aztán ugyanolyan gyorsan vissza is vonja,  mert ő is érzi, hogy valami nem stimmel, sokszor járta már át hasonló érzés élete során, mégis annyira bizonytalan. Most ő egy sztár, egy hős, vagy mégis van, aki kétségbe vonja ezt? 

Kamilla hosszú ideje jelentkezik, illedelmesen kivárta, míg a szavakat rend nélkül kergetők lecsillapszanak kicsit.

- Én is láttam, tényleg otthagyta amit vett, és elfutott a pénzzel, de a zöldséges azt mondta, ha öt percen belül nem hozza vissza a pénzt, értesíti a rendőrséget. És akkor a Gyuri nemsokára visszahozta a háromszáz forintot, a zöldséges néni meg adott neki egy pofont.

Pattantyús vadul, de jelentkezik! (Ezt is megértem!)

- Én csak azt szeretném mondani - mondja levegő után kapkodva -, hogy a Gyuri helyében én biztos hívtam volna a rendőröket, ha engem vág pofon az a zöldséges! Vagy még nagyobbat adtam volna neki vissza!

Gyurinak még mindig diadalos mosoly van az arcán, bár már egyre többször bizonytalanodik el. Aztán a beszélgetés újabb fordulatot vesz.

- Most is van nála műpénz! - kiabálja zaklatottan Robi. Szemei idegesen vibrálnak.

Gyuri bátortalan diadalmosolya hirtelen eltűnik. Hangját kiengedi, most biztos a dolgában, itt védekezni kell, hiszen ez a vád legalább annyira igaz, mint amennyire kezdettől fogva biztos volt benne, hogy tiltott dolgot művel. Robi tovább süvít, most már egyre ingerültebben adja elő sérelmét, hiszen látja, hogy a "vádlott" is megingott nyugalmában, és az osztály is egy emberként hördült fel mellette.

- Reggel a büfénél azt akarta a Gyuri, hogy cseréljem el vele az ötszáz forintomat, és amikor megmondtam, hogy én nem akarom, akkor pofon ütött azzal a köteg műpénzzel!

- Nem igaz! Nem ütöttelek meg!

- De igen, én is láttam!

- De megütötted! Még meg is látszott a nyoma az arcán!

- De nem vettem el tőle a pénzét!

- De akartad! Átfogtad a vállánál és ki akartad csavarni  a kezéből!

-De nem csavartam ki! Nem is bántottam! - próbálja elhitetni saját magával is az ártatlanságát Gyuri.

Túl sok időt nem fordítottam az esetre. Már nem tudok meglepődni, vagy érzelmekkel reagálni. Ellenőriztem, hogy Robi pénze megvan-e, elmagyaráztam a gyerekeknek, hogy a pénzhamisítást a törvény bünteti, s ha ugyanezt egy felnőtt ember cselekedte volna, biztosan komolyan felelősségre vonják érte. A zöldséges néni viselkedését sem elemeztük túlságosan, megállapítottuk, hogy nem cselekedett helyesen, mégis meg lehet érteni, hogy méregbe gurult. Pattantyúst még hozzászólását követően elintéztem egy rosszalló pillantással.

A szünetben szóltam a kollégáknak, nézzenek körül "műpénz" ügyben az osztályokban. Egy óra elteltével kiderült, minden osztályban tudtak információval szolgálni a gyerekek. A másodikosok között volt az a kisfiú, aki a fénymásolt pénzeket kötegben hozta be az iskolába, és ő adta el ötven forintért az én Gyurimnak az egész köteget. A párhuzamos harmadik osztályban a fénymásolásról számoltak be. Elmondásuk szerint a helyi hipermarketben működő fotósboltban másoltattak egy köteg kétszáz és ötszáz forintost, darabját tizennégy forintért...

Bemutatom a famíliát, amelyik - abszolút jogszerűen - szétverte az iskolánkat. Remélem nem lep meg senkit, hogy a galériának a Pofátlanok címet adtam. Egy évtizede rombolnak gátlástalanul. Tökéletesen magabiztosak, senki nem állíthatja meg őket. Munkahelyük nincs, sem a férfiaknak, sem a nőknek. A hivatalos verzió szerint segélyből élnek, mindannyiukat ingyen etettük/etetjük, ingyen kapták/kapják a tankönyveket. Több pénzt juttat nekik a magyar állam havonta, családonként,  mint amennyit én egy havi munkával keresek.

Az alábbi kép jobb és bal szélén álló két istenverte kölyök belépésével indult el a lavina az iskolában. A rendes családok fejvesztve vitték el a gyerekeiket, helyükre tódultak a város deviánsai. Hiába kértük egy évtizeden át a fenntartót, ne az iskolában keresse a bajok okát, szüntesse meg a törvényen kívüliek randalírozó életmódját az épület körül, nem segítettek. Mára nagy a baj, most már próbálkoznak rendőrrel is, de már késő. A késlekedést most már az egész város meg fogja szenvedni.  A farkaskölyköket tanító pedagógus tehetetlenségét hozzá nem értésnek bélyegezték . (Még iskolán belül is. Ugye milyen lojálisak vagyunk egymáshoz?) Ám a "segítségére" küldött okosok, a nevelési tanácsadó munkatársai, a pszichológusok, a pszichiáter, az iskolavezetés mind csak a palánk mögül prédikált(pedig mind tudta, hogy amit mond, az köszönő viszonyban sincs azzal, amit gondol). A két kölyök fékezhetetlen volt, és maradt is. A bűnöző életmódot folytató édesapa (lent balról a második) sokáig csak messziről szemlélte drága gyermekei cseperedését. Még arra is rávették szerencsétlen kolléganőmet - miközben azokért a gyerekekért fájt a szíve, akiket nem tudott megvédeni, az osztályában megtartani - , hogy levelet írjon a bűntetésvégrehajtó intézetbe, miszerint a gyermek antiszociális magatartása valószínűleg annak tudható be, hogy a jóédes apja nincsen mellette, ezért mielőbb elengedni szíveskedjenek. Mert ma Magyarországon mindent el kell viselni annak, aki pedagógusnak szegődik. És a gyerekek közül is csak annak van joga, aki feldúlja egy-egy osztály életét. A többinek viselnie kell, vagy menjen Isten hírével. A két kölyök ma is a mi iskolánk "tanulója". Volt olyan év, amikor külön pedagógus foglalkozott egyikükkel egész délelőtt, hogy az osztály valamicskét haladni tudjon. Annyi pénzt egyetlen tehetséges gyerekre sem pazaroltunk, mint rájuk. Ma már tisztán látszik, felesleges volt. Érkezésük óta a klán gyerekei ellepték az iskolát, a várost."Királynak" neveli őket a családjuk, törvényen kívülinek. Nem egyszer fordul elő, hogy a családi szociokultúra szellemében lenéző, lesajnáló véleményt fogalmaznak meg rólunk, pedagógusokról, mert e szerint mi csak "csicskák" vagyunk, akik az általuk leglenézettebb dolgot műveljük, bérért dolgozunk.

Ne legyenek kételyeid, kedves Olvasóm, amit alább látsz, az színarany. Segélyből. Az adódból, kedves bérből élő! Ha jól kinyitod a szemed, a kristálygömb is ott van, amiben a jövőnket láthatod!(A tiédet is!)

Ürítem poharam arra a sok fafejre, amelyik nem lát a szemétől!

 A mai Magyarországon a becsületes magyar, német, cigány és hottentotta a kisebbség, amelyiknek nincsenek jogai, csak kötelességei, és amelyik joggal érezheti, hogy az állam csak kizsákmányolja, megsarcolja a Pofátlanok - és a maga - javára. Ennél a galerinél nem vizsgálják a vagyonosodást, nem jár hozzájuk szociális munkás(be sem engednék), nem kell adózniuk a karácsonyi ajándék után, nem kell sorban állniuk sem az orvosi rendelőben, sem másutt. Van viszont sofőr, takarítónő, magántanár(akad olyan szerencsétlen, amelyik elvállalja, és szerencséje van, ha nem fizetés nélkül dobják ki). És van törvény, ami őket védi, minden körülmények között. És van segély, mindenfajta. Meg BMW, meg Mercedes, meg hamis festmény, meg régiség, meg szaporulat. És hangerő, meg túlerő, meg erőszak. Farkasok. Törvényen kívüliek. Jogosultak.

Két becsületes cigány család gyermeke jár az osztályomba. Tisztes szegénységben élnek, mindegyiküknek mindkét szülője dolgozik. Miután az idei évben megszigorították - az állami kinyilatkoztatás szerint - a segélyek kifizetését, csak ők ketten nem részesülnek sem étkezési, sem tankönyvsegélyben. 

A galeri gyermekeiből is van nálunk szép számmal. Ők minden nemű fizetési kötelezettség alól fel vannak mentve. Belőlük él viszont az iskolai büfés. A rosszabb napokon is ott hagynak minimum 4-500 forintot, az ingyentízórai, uzsonna meg gyakran végzi a kukában.

Ha az Isten is megsegít, mi hamarosan megszabadulunk a farkaskölyköktől. De tankötelezettségük még évekig nagy megpróbáltatást jelent majd sok-sok gyereknek, azok szüleinek és pedagógusainak. A szakképző iskolák azt hiszik, a tavalyi iskolabotrányoknál rosszabb már nem jöhet. Sajnos ki kell ábrándítanom őket. A legnagyobb sztoripalánták még csak most kelnek útra. Őszintén remélem, nem állnak majd meg a középiskolák szétverésénél, megkeresik majd azokat is, akiknek azt is köszönhetik, hogy farkaskölykökből farkasokká válnak, azokat, akik gúzsba kötötték a nemzet napszámosait, a tanítókat, tanárokat.

 Találós kérdés! Mi ez?

 Kíváncsian várom a helyes választ!

Akár hahotázhatnék is, hiszen legutolsó bejegyzésem felkerült a 7nk sajtóhírei közé. (http://www.nk7.hu/nk7/nk7.news.page?nodeid=372)

Mégsem tudok hahotázni, mert ... de erről majd máskor.

Egy jó hírem van, azt megosztom az olvasókkal: még életben vagyok.

Az iskolai történések leírhatatlan és elképzelhetetlen, felfoghatatlan árnyalatokban játszanak itt mifelénk.

Amíg képes leszek megszólalni, ajánlom figyelmedbe kedves Olvasóm Takács Géza írásait! http://www.gondola.hu/cikkek/60813 

A másikat utólagos engedelmét kérve ide is másolom: (pontos lelőhelye itt: http://www.osztalyfonok.hu/uzeno.php

"Üdvözlet a nk7 résztvevőinek

Az oktatás közügy, mondja a 7. Nevelésügyi Kongresszus felirata. Persze hogy az, például olyasféleképpen, ahogy a tenger sós. De akkor miről szól ez a jelmondat Alighanem arról, hogy nálunk a tenger sem magától értetődően sós. Tengerünk, ha volna, már rég kérdéses volna a só is.
A kongresszus szervezői, némileg szégyenlősen tették a zászlóra ezt a tételt. Mert pillanatnyilag az a helyzet, hogy az iskola alkotmányos közintézmény ugyan, de az iskola a legkevésbé sem közügy. Azért nem az, mert ehhez látnunk, érzékelnünk kellene azt a közösséget, leginkább belülről, amelynek ügye. Csakhogy efféle közösség nincs. Itt-ott, mintha lenne, egyes kistelepülések a válság, az iskolabezárások hatására alkalmilag közösségként lépnek fel az iskolájuk megmentéséért. De ez az összetartás is többnyire addig tart ki, amíg az eljárás így vagy úgy lezáródik. Az átlag önkormányzatok számára az iskola rendszerint már csak drága közszolgáltatás. Mint a csatornázás vagy a hulladékkezelés. Meg kell oldani, de legjobb tőle megszabadulni, ha lehet. Közügyként való kezeléséhez először az önkormányzat hivatali elidegenedettségét kellene felszámolni, ki kellene szabadítani a helyi közhatalmi szerveket a kényszerek hálójából.
A megyéknek pedig lassan csömörük lesz az iskoláktól, nekik az iskola már csak igazgatási, pénzkezelési tétel. A befolyási terület növelése. De túl sok vele a vesződség.
Az iskola tipikusan magánügy lett. A felsőbb társadalmi rétegek, ha megmaradnak egyáltalán gyermekeik hazai iskoláztatásánál, néhány extra intézményben vásárolják meg a számukra szükséges szolgáltatásokat, vagy rosszabb esetben az átlag intézményekből próbálják kifacsarni a gyermekeiknek járó személyes figyelmet, és mélyen megvetik a náluk kevésbé tehetős társadalmi csoportokat amiatt, mert azok megpróbálják utánozni őket.
A legelesettebbek pedig az iskolán állnak bosszút saját nyomorúságukért. És maguk sem hiszik szinte, hogy még cukkolják is őket a partvonalról.
Az államigazgatás számára az iskola ugyancsak nem közügy, hanem politikai préda. Vagy olykor még annál is rosszabb, a győztesek ideológiai hadgyakorlatainak a színtere. Gazsó Ferenc volt az utolsó miniszter, aki még egyáltalán önálló oktatásügyi elképzelésekkel bírt. Saját szakmai-politikai koncepcióval. Utódai mindannyian az oktatás világán kívülről hozták a terveiket, gondolataikat, meggyőződéseiket, érveiket, érdekeiket. Ha rendelkeztek egyáltalán ilyesfélével. Hiszen Hiller István legnagyobb előnye elődeihez képest, hogy nem nagyon vannak ambíciói. Sőt, már a nagy jelenetekből is kiábrándult. (Ez persze a magyar közoktatás mai állapotában a kötelező segítségnyújtás megtagadása.)
Az értelmiség, ha az iskoláról beszél, többnyire példázatnak tekinti, hogy megmutassa, miért is nem bír ő itt közösséget vállalni semmivel. Vagy épp ellenkezőleg, miért kellene új sprituális szerveződés révén lemosnunk a gyalázatot.
Az iskola természetesen a tanároknak sem közügy. Az iskolára a tanárok többsége évek óta egyre nehezebb szívvel gondol. Az iskola egy kellemetlen, fárasztó, idegesítő, lélekőrlő és mind gyakrabban közveszélyes munkahellyé vált. Csapdává. Ahonnan nincs hova menekülni, de ahol egyre kevésbé lehet kibírni.
A tanárok persze szeretnék, ha az iskola közüggyé válna, és ahhoz méltóan volna kezelve, de a többség sajnos ma már jobban zavarba esne attól, ha figyelne rá a közösség, mint amilyen fájdalmas, hogy a tanár már nem tényező, legfeljebb mint céltábla.
Tehet-e bármit is a kongresszus, hogy a helyzet megváltozzék. Sajnos nem. Abból következtetek erre, hogy a kongresszus téziseinek megvitatását a kongresszusra készülődő tanári társadalom egyszerűen ellazsálta. Egyetlen komoly elemző kritika sem született. Vagy legalábbis nem került fel efféle írás a honlapra. És másutt sem akadtam a nyomukra.
A legalább egy éve működő kongresszusi honlap egy napig sem bírt működő fórummá válni. A kulturális közvélemény valószínűleg csak a napi sajtóból értesül majd a kongresszusról, és semmiféle jelét nem láttam annak, hogy idén vagy tavaly a közoktatás ügyei a botránykrónikákon túl közfigyelmet keltettek volna. S csodálkoznék, ha közgazdászok, politológusok, pszichológusok, írók, szociológusok, történészek, filozófusok, mérnökök, orvosok, szaktárcák szakértői befizettek volna a kongresszusra.
Az Élőlánc Mozgalom országos kampányt indított a kisiskolák megmentéséért. A magyar közoktatás vezető kutatói és hivatalnokai csak a vállukat vonogatják, hiszen cinkosok a történetben, s a tárgy nincs szóba hozva a tézisekben. A program szerint lehet róla szó. Ha akarom igen, ha nem akarom, nem.
A kongresszus azzal, hogy lényegében önfinanszírozóvá vált, alighanem beismerte, hogy még a közvetlen oktatásirányítás számára is magánkezdeményezésnek számít.
És természetesen nem küldöttek vesznek részt rajta, ma már nehéz is ilyet elképzelni (képviseleti demokráciánkban a képviseleti szellem tökéletesen kompromittálódott), hanem befizetettek. Akik nem képviselnek, hanem reprezentálnak.
És legalább egy színvonalas fogadást, egy jó koncertet feltétlenül elvárnak a pénzükért.
Jó szórakozást kívánok mindannyiójuknak.

Tisztelettel: Takács Géza

Monor, 2008-08-24"

Csatlakozom Takács Gézához, szórakozzanak nagyon jól a nevelésügyi kongresszus résztvevői. Csapjanak akkora dáridót, hogy el ne hallattszon odáig az iskolasirató kórusok hangja.



 

  Meg kell szakítanom évi rendes szabadságomat, akkora dolgok történtek az iskolám környékén. A békés lakosság végre elérte türéshatára maximumát. Feltételezem a hirtelen utcára szabadult tankötelezett "királyok" is nagyot lendítettek az ott élőkön, hogy azok könnyebben lendüljenek át magasra helyezett ingerküszöbükön.

  Történt ugyanis, hogy (valószínűleg nálunk - pedagógusoknál - befolyásosabb) valakiknek sikerült elérniük, hogy a helyi tévében élő közvetítésben szerepelhessenek azok a tanítványaink(szinte kivétel nélkül azok a gyerekek szerepeltek, akiknek köszönhető az iskolánk kiürülése, és akik eddig mindenki mással szemben rendkívüli oltalom alatt álltak), akik határtalan önbizalommal pózoltak a kamerák kereszttüzében lakóhelyük utcáján, és ott országnak világnak adták tudtára, hogyan bánnak el azokkal akiken van sapka, és akiken nincs. A műsorban elhangzott az is, hogy ez ellen sem a helyi önkormányzat, sem a rendőrség nem tesz semmit.

  Lássatok csodát! Két nappal később a rendőrkapitány maga vonult ki néhány szekrényre való legénnyel és a kisebbség helyi képviselőjével - szintén az említett televízió kamerái által megörökítve - megejnyebejnyézni az utca (szószerint) lakóit. Szépen megmutatta nekik, hogy kerítéseiken belülről éppoly panorámás a kilátás, mint a közterületre kitett székeikből, elmagyarázta, hogy vagy a parkba menjenek, vagy a kerítéseik mögé. Drága tanítványainkat pedig felvilágosításban részesítette, miszerint Magyarország államformája nem királyság, hanem köztársaság.

Legkedvesebb nyári élményeim közé írta be magát ez a műsor. Örömmel láttam, milyen kezesbárányokká váltak - ha csak néhány percre is - az iskolámat szétzüllesztő "kiskirályok", és a védelmükre szaladó, kiáltozó "öreg királynék" is.

És itt még nincs vége. Igaz, újabb két napnak kellett eltelnie, de megmozdult végre az önkormányzat is. Az az önkormányzat, amelyiket egy évtizede szépen kértük, segítsen!

Ha a híreknek hinni lehet, éppen ezekben a percekben születik megállapodás a rendőrség és az önkormányzat között, amelyben arról állapodnak meg, hogy a lakosság védelmében az említett "királyság" mindegyik utcájában az év minden napjának mind a 24 órájában biztosíttassék a rendőri jelenlét.

Ismét remélek. Lehet, hogy mégis lesz jövőnk? Lehet, hogy megszületik az az összefogás, amely ismét normális mederbe tereli mindennapi iskolás, és iskolán kívüli életünket? Lehet, hogy királyok és alattvalók egyaránt segítő kezekre lelnek?

  Tegnap reggel a tanévzáró értekezlet meglepően nagy társasággal kezdődött. Nálunk vendégeskedett városunk szeparáltan szegregált iskolájának néhány képviselője, valamint  annak az iskolának az igazgatója és tantestületének néhány tagja, akik - most én vagyok Nostredamus - rövidesen követői lesznek sorsunknak. A fenntartó pályázott és nyert számunkra egy újabb programot, az IPR-t. Hurrá! Ennek a programnak lelkes és szimpatikus előadói olyan hévvel magyarázták a program gyakorlati megvalósításának lépéseit, várható eredményeit, hogy egy pillanatra elhittem, hogy van még "jövő". Azt mondták 8-10 év, mire a program hatása mérhetővé válik.

Kár, hogy utána olyan sok kollégától kellett végleg elbúcsúzni...

  A tanévnyitó értekezleten még ötven fős tantestület voltunk, most pedig 14 felsős, 12 alsós kollégával fogjuk (most nagyképű vagyok, hiszen ki tudja, hogy fogjuk, vagy fogják? szeptemberig még annyi minden történhet!) kezdeni a következő tanévet. Talán az utolsót?

Március elején igazgatónk úgy lépett (vagy léptették) le, hogy azóta nem is láttuk. Még csak el sem köszönt a tantestülettől. Temetetlen halott. Elvarratlan szálak. Végtelenített kérdőjelek. A legnagyobb lavinát generáló lépés (léptetés).

Azok az istenverte "kolléganők", akik egész osztályukat átszervezték egy másik iskolába, és úton útfélen romboltak, aggitáltak ellenünk, nem mertek eljönni az utolsó összejövetelre. Pedig ott mód lett volna arra, hogy a búcsúzók köszönetet mondjanak nekik, amiért elveszítették a munkájukat.

Figyelek és tanulok. Itt senki nem tartozik elszámolással senkinek.

Az anyaintézmény igazgatója még nem lépett színre. Mondják, nagyon ideges mostanában. Ha ő is olyan megbízást kapott, mint jó egy évvel ezelőtt a két összevonásra ítélt intézmény vezetője, gondolom éppen azzal foglalatoskodik, hogy leszerelje a tükröket a környezetében.

Most megáll egy kicsit az őrület, hogy aztán mire a falevelek sárgulni kezdenek újult erővel törjön ki megint. Kár, hogy nem vagyunk egyedi eset...

  Hétfőn megkezdem évi rendes szabadságomat. Jelenlegi igazgatóm semmiféle akadályt nem gördített azon kérésem elé, miszerint a jövő héten kell nekem a szabadság. A pénteki tanévzáró értekezleten természetesen részt fogok venni. Feltételezem, erről még lesz mit mondanom itt a blogon.

  Remélem kollégáimnak is sikerül valahogy kimenteni magukat, mert ellenkező esetben még egész héten történeteket mesélhetnek egymásnak az épület egy eldugott sarkában, már ha eljutnak odáig a festékes vödrök, és a szép számban serénykedő festőlegény között. Aktív munkát még a legelhivatottabb tanerő sem végezhet már, hiszen a tantermek kipakolva, az év végi dokumentumok elkészítve állnak. Érdekes lenne, ha csupán azért kellene ott tölteniük a következő hetet, hogy a munkáltató biztosan meg tudja határozni helyrajzi pozíciójukat.

Ma este még szakmázunk egyet egy árnyas teraszon újdonsült kedves ismerősömmel, akinek munkája kapcsán teljes rálátása van városunk oktatáspolitikájára, iskoláink helyzetére.

Holnaptól irány a Balaton! Néhány nap meditáció - levezetésképpen - iskoláról, pályáról, jövőről, aztán a hét végén visszajövök, meghallgatom milyen perspektívafelhőt hintenek ránk a tanévzáró értekezleten. Egy dolog biztos, hinni csak a megtörtént dolgoknak fogok, ígérő embernek egyetlen szavát sem.