sulifon

  A tanév hivatalosan június 13-án a tanévzáró ünnepséggel véget ért. Történet van még bennem bőven, némelyiket biztosan le is fogom írni.

  Jelenleg kéthetes kényszermunkán vagyunk kollégáimmal együtt. Írásban kaptunk "iránymutatást" az elkövetkezendő két hétre vonatkozóan, miszerint minden nap kötelesek vagyunk az iskolában tartózkodni egészen július elsejéig. Még egy távolléti ívet is kibiggyesztettek a tanárikban. Új idők, új divatok. Ennél nagyobb öröme az életben ne legyen annak, aki ezt az intézkedést hozta. Bizonyára azért tette, hogy minket is számolásra ösztökéljen. Elképzelni sem tudom, mit fogok majd kezdeni a rengeteg szabadidőmmel, ha percre pontosan betartom a nyolc órás munkaidőt a következő tanévben.

A nyári szünet első napján még egy utolsó előtti szülői áradat lepte el az elcsendesedett épületet, azoké, akik nagyon taktikusan a bizonyítványosztás utánra időzítették csemetéjük átíratását másik intézménybe. Udvariasan útbaigazítunk, köszönünk, elköszönünk, de már nem próbáljuk megállítani őket.

Az iskola most igazi akadálypálya. A folyosókon padok, szekrények, tablók egymás hegyén-hátán jámboran várakoznak a jövőre. Festőmesterek, fogd meg fiúk sertepertélnek a termekben. A levegőben hírek és rémhírek röpködnek. Némelyik eltalál.

13 kollégától búcsúzunk a jövő héten.

Még mindig nem próbáltam új állás után nézni. Várok. Mert "színház az egész Világ...". Az utolsó felvonásról most már nem akarok lemaradni.

Látta már valaki ezt a darabot? Mi lesz a vége? Még lesz egy elvonulási hullám majd augusztusban, azt tudom. És akkor fog színre lépni az anya iskola igazgatója is. Sőt azzal riogatnak minket, hogy egy egész stáb fogja - pántlikás pénzért - felügyelni a jövő évi munkánkat. De a finálé az, ami igazán izgat! Felragyog-e majd végül "a szellem napvilága"?

Vagy...

A bizonyítványos, törzslapos, pótlapos sztori igazából péntekre megoldódott, minden osztály dokumentumai elkészültek. Már nem bosszankodom, mindenkinek megbocsátottam (magamban).

Csütörtökre én is befejeztem a bizonyítványokkal kapcsolatos teendőket. Aznap délben már csak egy kis gyorsításban részesítettem kedves elsős kolléganőmet, mert ő igazából nem szorult segítségre a program használatában, inkább csak a nyomtatást próbáltam egyszerűbbé tenni számára.

Volt azonban egy aranyos kis történet, amely a "minden rosszban van valami jó" elvét erősíti.

Csütörtökön reggel a "másik" iskolából érkező két kolléganő, akiknek egész héten igyekeztem könnyebbé tenni a megoldáshoz vezető utat, bekopogtak hozzám az osztályba - már éppen a reggeli beszélgetéshez készülődtünk a gyerekekkel -, és egy kicsi cserepes növénykével köszönték meg a segítséget. Pattantyús rögtön felugrott a helyéről, egy pillanat alatt mellettünk termett és nagy lelkesedéssel kiáltott felém:

- Isten éltesse, Edit néni!

- Nincsen se névnapom, se születésnapom - ültem vissza közéjük - , a tanító nénik hálából hozták a virágot, amiért igyekeztem megkönnyíteni a munkájukat.

Az első óra utáni szünetben két aranyos roma kislány ragyogó szemekkel nyújt felém egy kalácskiflit.

- Tessék elfogadni tőlünk! Összeadtuk a pénzünket a Szilvivel. Tudjuk, hogy ez a kedvence Edit néni! (Mondjuk az túlzás, hogy a kedvencem, de tény, hogy minden alkalommal,amikor egész nap az iskolában vagyok - ebéd helyett, jobb híján - általában egy ilyen péksüteményt vettem az iskolai büfében.

Mindegyiküket megszeretgettem, de az ajándékot udvariasan "visszajátszottam" nekik. Egyikük ugyanis üres kézzel jött volna be a terembe, ha elfogadom. Ezért úgy ügyeskedtem, hogy a boldogság is megmaradjon, meg a kalácskifli is. Sikerült. Hanna, a másik kislány csillogó szemekkel fogadta vissza az ajándékot, huncutul mosolyogva, hálás szemekkel törte le az első falatot.

Így okozott nagy-nagy boldogságot mindhármunknak a "hoztam is meg nem is" ajándék.

 

 

 

  Informatikusunk hajnali háromnegyed nyolckor (neki ez hajnal, mert általában tízre jár) megkeresett, mert alaposan megmosták a fejét, amiért magára hagyta a szöveges értékeléssel küzdő alsósokat. Ráadásul a lelkem informatikát tanít a harmadik osztályokban, így neki is volt kitölteni valója ezek e-naplóiban. Ehhez létre kellett abban hoznia egy új mappát, telerakni új szempontokkal, csakhogy a programot nem ismerte.

Ennek eredményeként ma egész délelőtt a nyakamra járt, mit hogyan csináljon? Elmagyaráztam, begépeltem a mintamondatait, de cserébe kértem, hogy most már találjon nekem egy "normális" gépet,  nyomtatót, ahol a tegnap megkezdett munkát végre befejezhetem.

Tanítás után mellém szegődött harmadikos kolléganőm. Végre a számítástechnika terem tanári gépe és a hozzá kapcsolt nyomtató bevált. Kölcsönösen segítettünk egymásnak, mindkét osztály bizonyítványainak pótlapjait kinyomtattuk végre. Még a titkáriban is kellemes meglepetés ért, mert mára szereztek valahonnan pótlapokat és törzslapokat, így mindennel elkészülhetünk bizonyítványosztásig. Informatikusunk is örömmel figyelte hogyan forgatjuk, nyomtatjuk a lapokat, ugyanis a következő két osztályfőnök mellé őt rendelték ki segítőnek. Dolgunk végeztével átadtuk nekik a helyet, én pedig betértem még a titkáriba pecsételni, adminisztrálni a pótlapok sorszámait a bizikbe.

 Már majdnem végeztem, amikor kissé zilált idegekkel megjelent informatikusunk egyik pártfogoltja. Még egyetlen dokumentumot sem sikerült elkészíteniük, mondta, mert nem tudják megnyitni a programot.

 Mielőtt haza indultam volna, még fölmentem megnézni, tudok-e segíteni nekik valamiben. Mindhármukat a tanári gépre tapadva találtam. Kezükben a naplók, tavalyi anyakönyvek. Kiderült, az iskolatitkár olyan hibásan és hiányosan vitte fel a gyerekek adatait, hogy mind a két osztály összes gyerekénél javítani és hiányt pótolni kell. Hát ehhez szerencsére nem én kellettem. Remélem estig végeztek...

(Még mindig folyt.köv.)

 

 

  Mára bizonyossággá vált, tagiskola leszünk. A fenntartó képviselője az elmúlt hét elején legalább másfél óránkat rabolta el pusztán azért, hogy kipipálhassa az ügymenet adminisztrációs részében ezt a programot is, miszerint személyes találkozón egyeztetett az érintett tantestülettel. Egyébként abból, amit mondott, két dolog vált számomra világossá. Az egyik, halvány sejtései sincsenek az iskolában folyó oktató-nevelő munkáról, a másik, hogy nem is érdekli a dolognak ez a része. Közömbös és cinikus volt. Mivel azonban mindannyian páncélt öltöttünk a tiszteletére, közönye és cinizmusa rendre visszapattogott rólunk, rá.

 A látogatást követően, a hét közepe táján megtartott közgyűlésen elfogadásra került, hogy mostantól tagiskolája leszünk a szomszédos iskolának. (No nem a közelebbi elit szomszédé, hanem a távolabbi, gyengébb ellenállást tanúsítóé.) A helyi tévében is elhangzott, városunkban az elbocsátott pedagógusok zöme a mi iskolánkból fog kikerülni.

Mindezek ellenére nem tudok szomorkodni. Sőt!

Rég nem írtam már az osztályomról, pedig a második félévben minden erőmet és energiámat tőlük kaptam. Másfél évnyi szenvedés, kínlódás, harc a lehetetlennel. Aztán november közepe táján egy olyan magassága a konfliktusoknak, aminek csak két megoldása lehetett, a teljes megsemmisülés, vagy az újjászületés. Ugyanaz a tő hordozta mindkét "termést". Mintha az értelem egy hosszú, verejtékes és nagyon is valóságos álomból ébredt volna. Mind éreztük a születését, a gyerekek is, én is. Nem lehetett rögtön szavakba önteni, ma sem beszélünk róla, egyszerűen csak éljük, és nagyon, de nagyon élvezzük. Eleinte elgyötört volt még, hiszen a másfél évnyi teher nyomai mélyen, tompán ültek rajtunk. De napról napra könnyebb lett.

Az a kis csapat, amelynek minden tagja akkor is hátat fordítva, hangoskodva, egymást csépelve mondta a magáét, ha maga az igazgató bácsi állt eléjük, mára olyan önfegyelemmel rendelkezik, amelynek eredményeként reggelente fegyelmezett felolvasást tartanak a tanteremben, mintha már elkezdődött volna a tanítás. Ha háromnegyed nyolckor véletlenül elfelejtem kijelölni az olvastatót és a figyelőt, akkor kénytelen vagyok később időt szakítani erre, mert kérik, igénylik. Olyan büszke voltam erre, mint egy gyerek. A folyosón el-elcsíptem egy-egy kollégát, nézzen be az osztályomba, milyen rendben teszik a dolgukat.

Minden másodikosom olvas. Némelyik már gyönyörűen érzékelteti az írásjeleket, a szöveg értelme szerint hangsúlyoz, adott műfajhoz illő felolvasási stílusban ad elő. Az utolsó kis csemetém kb. egy hónapja kezdett el szótagolva olvasni. De innen már csak előre vezet az út! Ez nem csak az én érdemem, hanem fejlesztő kolléganőmé is, aki a novemberi "összekoccanás" óta rengeteget segített nekünk.

Vannak természetesen komoly dilemmáim is, hiszen az eddig eltelt időszakban a sajátos helyzet következtében sajátos feladatokat kellett megoldanunk, mielőtt a tanítás-tanulás folyamatát sikerült a maga rendes medrébe terelni. Az eddigiekben az elsődleges célom az volt, hogy osztállyá tudjam változtatni őket és megéreztessem velük az iskolás lét finom ízét. Emellett a hangsúlyt az olvasás elsajátítására tettem. Csak egy fafejű hivatalnok nem tudja felfogni, mekkora dolog az, ahova eljutottunk. Innen már szép és dalos ösvényeken haladhatunk. Van mit pótolnunk, de már van mire építenünk! A legnagyobb gondot számomra most az a három kis emberke okozza, akivel matematikából és írásból sem sikerült elérnem, hogy teljesítse a másodikos követelményeket. Mi lesz velük, ha másik iskolában kell kezdeniük a következő tanévet?

A múlt hét szerdáján osztálykirándultunk. Egy évvel ezelőtt egy lyukas garast nem adtam volna, ha valaki fogad velem, hogy ki merek lépni velük az iskola kapuján. És most tessék! Osztálykirándulunk! Ráadásul távolsági autóbusszal, egy vadgazdaságba, ahol tanulmányozhatjuk az erdő élővilágát, egy településre, ahol viselkedni is illik.

A kirándulás nagyszerűen sikerült. Az előkészületektől kezdve összekovácsolt bennünket. Napközis és fejlesztő kolléganőmön kívül elkísért bennünket két szülő is. A gyerekek érdeklődőek voltak, és meglepően szófogadóak. A hosszú gyalogúton rengeteg élményben volt részünk, megfigyelhettünk őzeket, szarvasokat, vaddisznókat, csacsikat, lovakat, bárányokat, kecskéket, fácánokat, gerléket, lepkéket... Türelmesen szemlélődtek, okosan kérdeztek. Kérésemre többen hoztak magukkal távcsövet, aminek segítségével közelebbről is szemügyre vehettek egy-egy - a távolban megpillantott - erdei állatot. A legkisebb vita nélkül adogatták egymásnak az eszközt, hogy mindenki kedvére szemlélődhessen. Senki nem nyafogott, egyetlen apró szemetet sem hagytunk magunk után az úton. Az erdei túra végén - még a falu előtt - megpihentünk egy kicsit. Remek előadásokat rögtönöztek az ott "felejtett " teherszállító-színpadon. Volt miből meríteni, hiszen rengeteg dalt, verset tanultunk az elmúlt két tanévben(nem kizárólag tanmenet szerint). Ők élvezettel játszottak, én pedig elolvadtam tőlük. A jóleső viháncolás után összeszedelőzködtünk, tisztáztuk, hogy mostantól ismét viselkedni illik, hiszen bemegyünk egy faluba, ahol "mi döntünk, hogy választanak-e minket". Fagyiztunk egy jót, tettünk egy kis sétát a faluban, megfigyeltük a gólyákat a villanyoszlop tetején, példás rendben, jókedvűen zártuk a napot, míg a visszafelé tartó autóbuszra várakoztunk. A buszon is betartottak minden megbeszélt szabályt. De nem úgy ám, mint akikre ráhúzták, rákényszerítették, hanem úgy, mintha ez a legtermészetesebb lenne számukra. Egész nap éreztem, mennyire boldogok és hálásak voltak, hazafelé aztán sokan meg is fogalmazták, milyen jó volt ez a kirándulás.

Bár ez mind nem kevés, mégis volt, ami tovább fokozta azt a csodálatos érzést, amit az elmeséltek okán átélhettem. Az utolsó pillanatig kétséges volt egy cigány kislánynak a kiránduláson való résztvétele, akinek származásáról csak azért teszek említést, mert szoros összefüggésben van a történtekkel. Még az előkészületek idején, amikor megnéztem a tájékoztató füzeteket, mindenki aláíratta-e az osztálykirándulásról szóló tájékoztatást a szüleivel, a kislány átölelt, és kedves-szomorún azt mondta:

- Nem enged el anyukám! Pedig sírtam is.

Nagyon megszerettem ezt a kislányt, talán azért is, mert egyike azoknak, akik a legnagyobb változáson mentek keresztül. Az a kis elsős vadóc, aki folyton ellenséget sejtett maga körül és erős családi akcentussal, érdes gesztikulációval percenként vett elégtételt valakin, valamiért, bármiért, mára egy lenyugodott, kedves, választékosan beszélő és megfontoltan nyilatkozó okos kis emberré vált. Nem tudom, hogy csinálta, de köztünk lett ilyenné, osztozni akarunk az érdemeiben. Jóleső érzés.

- Add csak azt a tájékoztatót, felsoroljuk anyunak, milyen sok felnőtt kísérő lesz, és ő is eljöhet, ha akar, mondd meg neki, hátha akkor elenged!

- Megpróbálom - mondta.

A kirándulás reggelén korábban mentem be az iskolába. Már a bejárati ajtónál észrevettem, hogy az aulában ott áll az anyuka. Ahogy közelebb értem, a kislány csillogó szemekkel szaladt elém.

- Jöhetek mégis!

Az anyuka komoly volt, mosolytalan. Határozott hangjában érezni lehetett mekkora felelősséget vállal azzal, hogy enged a kislány kérésének. De érezni lehetett a bizalmat és a kötődést is. Sallangok, és udvariaskodás nélkül. Egyszerűen, nemesen.

(Tovább is van, mondjam még?)

Ez az osztály egy akkora próbatétel volt számomra, aminek az átélése erőssé és magabiztossá tett. Büszke vagyok arra, hogy kiálltam a próbát. Ettől még azok, akik ekkora próba elé állítottak nyugodtan szégyellhetik magukat! És reszkethetnek is, mert Herkulest csináltak belőlem! Tudom, hogy sokan vagyunk!

 

Olvassuk együtt ezt a cikket, és tanuljunk belőle!  sonline.hu/index.php

  Úgy tűnik - különféle fórumokról hozott hírekből - , hogy kissé megijedtek a város iskolavezetői, miután elgondolkodtak azon, hány - általuk kitaszított, eltanácsolt - nehézen kezelhető, roma és nem roma gyermek fog tőlünk visszakerülni hozzájuk. A megállíthatatlannak tűnő elvándorlás ugyanis nemcsak negatív eredményeket szült számunkra. Hiszen a bizonytalankodó, elhamarkodottan ítélő szülők reményei, miszerint a körzeti iskolájuk majd szeretettel öleli őket keblére, eléggé megtépázottnak látszanak. 
  Nyugodtan elítélhetsz, kedves olvasóm, de remekül elszórakoztam a bennem lakó "kisördöggel", miután éppen a legtöbb gondot okozó gyermekek szülei nem foglaltak állást az iskola mellett, sőt ők jelentették ki elsőnek, hogy tulajdonképpen ők a Kitrákotty ("elit")Iskola körzetébe tartoznak. Egy kicsit lendítettünk is ezen a folyamaton, miután egyik elsős kispajtásunk - igazi keménylegény ! - éppen az elittel szemközt lakik. A szülő is hallgatott az okos szóra, már többször felkereste az édes körzetit,magyarázta, hogy gyermekének a pszichológus is az iskolaváltást javasolta, de az csak nem akarja kitárni előtte a kapuit. Az én osztályomból Pattantyús is a tőlünk kb. három kilóméterre lévő "elit" Versenyistálló körzetébe tartozik. Ő is megpróbálta döngetni az ottani kapukat, de nem nyert bebocsátást. Méghogy nem lehet a gyereket megalázni! Ugyan kérem! El lehet képzelni, mit érezhetett, amikor a hebehurgyán bejelentett iskolaváltás meghiúsulását kommunikálnia kellett az osztálytársak felé. A gyerekek néma csendben hallgatták, mind pontosan tudta, érzékelte - Pattantyúst is beleértve - , hogy Ő az, akinek ott nincs helye! Mintha a nevezett versenyistállók nem is ugyanahhoz a fenntartóhoz tartoznának. Nálunk ugyanis, mióta megüresedett az igazgatói szék, egyfolytában a törvényesség betartásáról, betartatásáról szólnak a fenntartói üzenetek. Hogyan lehetséges, hogy a körzeti iskola nem veszi fel a problémás gyermeket, ugyanakkor minden más körzet problémamenteseit gond nélkül beiskolázza. Milyen törvényességről van itt szó?
  Lényeg a lényeg, kicsit mintha hátrébb húzódtak volna az agarak. Igaz, első osztályt az idén nem indíthatunk - mert hát mégsem lehet a szájakból ......csinálni - , de a többi osztály akkor is működhet a jövő tanévben, ha alacsonyabbak lesznek a létszámai a kikiáltottnál.
  A helyi tévében is csak ennyit közöltek, a tagiskolai létről egyetlen szó sem esett. A legutóbbi hírek szerint még az sem eldöntött, hogy melyik iskolát tisztelhetnénk "anya"-ként jövőre. Innen nézve most úgy tűnik, olyan kis szerencsétlen állami gondozottak lettünk, akiket majd  annak adnak örökbe, aki  kisebb ellenállást tanúsít.  Hiszen  olyanná váltunk, mint a  kisgömböc!  Aki  a közelünkbe jön,  az bizony elgondolkodhat a jövőjén, mert mi kíméletlenül bekebelezzük! Ha meg szélnek eresztenek bennünket, mindenütt meg kell küzdeniük velünk. Aztafűzfánfütyülőrézangyalát!
  Mindeközben az én kis osztályom valódi osztállyá változott. Ismét élvezem a tanítást. Végre érezzük egymást. Tudunk együtt dolgozni, nyüzsögni, okulni, örülni.
 

Percekre vagyunk a végállomástól. Tömegével viszik el a gyerekeket a hírek és álhírek hatására. Ha így meg tovább, már tagiskolának sem kell lennünk. A szülői fórum fellángolásai pillanatok alatt hamuvá váltak. A szándéknyilatkozat, melyet a szülők fogalmaztak meg, kiderítendő, hogy hányan kívánják a továbbiakban a mi iskolánkba járatni gyermekeiket, csak újabb lökést adott, vagy egyszerűen csak felszínre hozta a lapuló valóságot.

Az OFOE honlapján jelent meg egy kolléga hozzászólása. Annyira azonosulni tudtam vele, annyira pontosan fejezi ki az én érzéseimet is, hogy úgy döntöttem, itt kell állnia. Mementóként.

  Az értekezletek korát éljük.
  Tantestületi értekezlet, melyen a messziről jött meghívott vendég egy nemzetiségi iskola alapításának lehetőségét ecseteli. Ebben ugyanis 8 nyilatkozóval el lehetne indítani a vonatkozó törvények szerint az első osztályt. Az én olvasatomban ez csupán azt jelenti, adjatok valami célnak látszó csámcsognivalót nekik(nekünk), amivel elfoglalják magukat, míg minden lényeges kérdést eldöntünk a hátuk mögött. A vendég egy nemzetiségi "elit" iskola igazgatója.(Az elit szót azért tettem zárójelbe, mert a kiválogatódás  az országszerte ismert metódus szerint történik náluk is.)  Mindössze 5 roma tanulója van az iskolájának, összesen két családból. Mindenesetre egy szombatunkat lekötötte, úgy reggel nyolctól délután háromig.
  Másik tantestületi értekezlet - ez már szigorúan tanítás után - délután négytől este nyolcig. Ezen a meghívott vendég egy szakszervezeti vezető, másfél hónappal a nyugdíj előtt, világmegváltó tervekkel irányunkban. Nem hiszek benne (neki) sem. Ő a "majdénmegleckéztetemahülyefenntartót" stílusával többet árthat nekünk, mint amennyit használ.
  Szülői fórum. Szintén este nyolcig. Nagyon kevés szülő jött el, de akik ott voltak, igazán okosan álltak hozzá a problémákhoz. A legnagyobb kérdés az volt, hogyan állítsuk meg a bizonytalanságot fokozó hírek nyomán elindult lavinát, hogyan állítsuk meg a további elvándorlást az osztályokból. Megosztottuk azt a kevés, és bizonytalan információt, amihez az utóbbi időben jutottunk, és a további teendőket rájuk bíztuk. Ha fontos a szülői közösségnek, hogy legyen iskolájuk, védjék meg. Ha nem fontos, akkor nekünk sem kell tovább erőltetni a dolgot. Ez utóbbit nem mondtuk el, de így gondoltuk(tam).
  A hefopos program jövője még mindig nem tisztázott. Folynak a tárgyalások. Kíváncsian várom, hogyan lehet "lesimázni" ma Magyarországon közel negyven milliót!
  Kolléganőm - napközis párom - még mindig nem dolgozik. Meg nem erősített hírek szerint  a november óta tartó "hol volt, hol nem volt" egy remek taktika része. Mondják, a taktika szerint az idei tanévben már ne is számítsak rá. Ugyanis határozott idejű szerződését június végén felbontanák, de amíg táppénzen van - ami akár egy évig is eltarthat, - addig nem lehet elküldeni őt. (Azért legalább velem megbeszélhette volna, hogy ne mindig a legváratlanabb helyzetben találjon a plusz munka.)
  Nem ő az egyetlen táppénzes, sokan élnek közülünk mostanában ezzel a lehetőséggel. Mi, a maradók(ki tudja meddig?) pedig egyre nehezebb terheket cipelünk.
  És most halljatok csodát! Ebben az intézményben még gyerekek is vannak! Hihetetlen, nem? Gyerekek, akiknek az átlagnál sokkal nagyobb szüksége lenne a folyamatosságra, az állandóságra, a kiszámíthatóságra, a nyugalomra. Nem bábuk, akiket ma összevonunk, holnap hazaküldünk, holnapután szétosztunk. Gyerekek, akik az életük során csak egyszer kisiskolások. Hogyan fognak ők emlékezni ezekre az évekre? Milyen maradandó változásokat, nyomokat hagyunk bennük?
 - Anyukám azt mondta, jövőre nem leszek napközis! - mondja egyik kis tanítványom. Kinek számít, hogy a kézről kézre adott napközis délutánokat nem óhajtja igénybe venni a szülő? (Akinek mellesleg tökéletesen igaza van!)
  Nem is tudom már, mit szeretnék jobban. Kínlódjunk tovább, vagy legyen vége egyik napról a másikra?

  A nagy "üzenet" óta minden fogódzót elvesztettünk. A bizonytalanság egyre fokozódik. Tájékoztatás nincs. Egymásnak ellentmondó, forrás nélküli hírek keringenek csak. Igaz-hamis játék.
  Mondják, a kijelölt anyaintézmény vezetője, pedagógusai nem repesnek a boldogságtól.
  Mondják, nagy a fejtörés a fenntartónál, mert a kétszer húszmilliót napi kamattal kellene visszafizetni, ha nem indul - a hefopos szerződésnek megfelelően - kompetencia alapú programmal haladó első osztály.
  Az elvándorlás egyre erősödik. Akinek elsős testvére jött volna hozzánk, azokat most átviszik oda, ahová a kicsi fog járni. Vannak, akik az elbizonytalanító sajtóhírek hatására kezdtek új iskolát keresni. Vannak osztálynyian, akiket tanítóik, tanáraik eleve úgy hoztak át, hogy ezt az egy évet csinálják itt végig.
  Egyik kis tanítványom anyukája - elsős lett volna nálunk szeptembertől a kisfia - , megpróbált szót érteni az oktatási iroda munkatársaival. Ott azt a tájékoztatást kapta, hogy majd a következő tanévben ismét indulhat első osztály nálunk. Most visszatartja a minden szempontból iskolaérett fiát az óvodában, mert elhitte amit mondtak, kislányát pedig nem akarja elvinni tőlem.
  Mi lesz itt szeptemberben? Ki tudná megjósolni?
  A kollégák egy része hallgat, próbál munkahelyet keresni magának csendben, titokban. Vannak, akik már régen elhelyezkedtek, manikűrrel töltik az időt, ha a jövőnk kerül szóba.
Vannak, akik harcos kiállásra biztatnak, szervezzünk demonstrációt, mozdítsuk meg a szülőket, a városrész lakóit. A megbízott vezetés nem túl jó szemmel nézi, bizonyára másra kapott megbízást.
  Valami mégis készül. Szülői fórum lesz az iskola jövőjéről. Erőtlennek látom, vagy csak én vagyok nagyon hitehagyott, nem tudom.
  Napközis párom ismét táppénzen van. Ezúttal ballagás, leánykája osztálykirándulása okán hagyott faképnél két hétre. Húzhatjuk az igát helyette is.
 
 
 

 Minden bizonnyal igaz, hogy a dolgok nem mindig olyanok, amilyennek látszanak. Most tehát pusztán arra teszek kísérletet, hogy közreadjam, milyennek látszanak éppen.

 Kezdek edzésbe jönni, mert az elmúlt hét történései korántsem ütöttek rajtam akkorát, amekkora lendületet vettek. Nem valószínű, hogy objektív és lényegre törő leszek, de most megbocsátom magamnak. Mostanában egyre több mindennel teszek így.

 Felgyorsulni látszanak az események. Persze lehet, hogy csak én látom így, aki a koreográfiát készítette valószínűleg pontosan ilyennek álmodta színpadra a művét. (Szerintem pocsék darab, pocsék rendezés.)

  Aki már bőségesebb élettapasztalattal rendelkezik, annak bizonyára nem tűnik abszurdnak, hogy a leghitványabb rágalmazók, akik addig hangos propagandával járatták le az iskolát, most hirtelen színt váltottak. Mindegyik azon kezdett gondolkodni, hogy megpályázza a megüresedett igazgatói állást. (Egyikük már jó időben be is adta a pályázatát.) Ez a mindent jobban tudó, és ellentmondást nem ismerő lélek első pillanattól fogva azzal kérkedik, hogy az ő szekerét bizony sokan tolják, mert rendkívül jó kapcsolatokkal rendelkezik. Róla mindig az a vicc jut eszembe, ha öngyilkos akarna lenni, leugrana az egójáról az IQ-jára.(Úristen! Meddig süllyedek még?) Még gondolatkísérletnek is rémisztő lenne hatalmat adni a kezébe.

 Most aztán bánhatja, hogy a nagy vagdalkozásban az igazgatói szék lábát is elfűrészelte. Az történt ugyanis, hogy a felelős fenntartó a múlt héten előkapta a táncrendjét, és meglépte a következő figurát. Nem engedélyezi, hogy 14 barna fővel elinduljon az első osztály. Ejnye! Dádá! Igazgatói széket zár alá! Az iskola mostantól a kb. két kilométernyire lakó szomszéd tagiskolájaként fog működni.

 Most csupa zárójel következik! ((((A kényszerházasság eleje óta, több fenntartói látogatásnak álcázott delegáció is járt nálunk „ háztűznézőbe”. Nem a pedagógiai munkára voltak kíváncsiak. Aprólékosan körbejárták az épület minden zegzugát. Nem elfelejteni! Táncrend!)))

 A csonkítás és a tagiskolává válás híre múlt hét végén jutott el hozzánk. Üzente továbbá (mert egyszer sem láttuk képviselőjét, még igazgatónk távozásakor sem) a felelős magasraemelő (és nagy ívben), hogy mindazon osztályok, legyenek bármely évfolyamokon, amelyek nem érik el a minimális 21 fős tanulói létszámot, elcsapattassanak. 

 A hangulat remek, hol izzik, hol dermed. Az, hogy mellékletként előfordul itt még valamivel kevesebb, mint háromszáz gyerek is (különleges szenzorokkal rendelkezők, nehezen viselik a halmazállapot folytonos átalakulását), szóba sem kerül. Mi a fontos? Az épület és a pénz. A megtakarítás. Számolva, verve. Kiért szól a harang? Ki fog derülni hamar. Majd háromszáz Lúdas Matyi várakozik itt az elszámolásra. Döbrögi uramnak nem ártana megmagasítani a kerítést!

"Senki sem különálló sziget; minden ember

a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja;

ha egy göröngyöt mos el a tenger,

Európa lesz kevesebb, éppúgy , mintha egy

hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát,

vagy a te birtokod; minden halállal én leszek

kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel;

ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang:

érted szól"/Hemingway/

Bátor rendőrök szabálysértési eljárást kezdeményeztek ellenem, miután egy közúti ellenőrzés során rendkívüli ügyességgel fedezték fel a rendőrbarát helyre elrejtett érvényességi dátumot vezetői engedélyemben. Szerintük most néhány hétig nem vezethetek. Bumm!

Gyáva (esetleg érdekelt) rendőrök nem kezdeményeznek semmiféle eljárást az ellen a Mária néni ellen, aki az iskola melletti utcában általános iskolás korú gyerekektől veszi a kapott, talált, lopott vasat, melyért azonnal és készpénzzel fizet.

Iskolánk hajója akkora szelet kapott, ami most már teljes biztonsággal, és pillanatokon belül nekivágja a jéghegynek. /Szubjekt komment: A keblünkre ölelt általános iskola pedagógusainak feléről kiderült, remek aknamunkát végeztek. Egy évtizedes kemény munkánkat ásták alá röpke egy év alatt. Agitáltak az iskola ellen, újságcikket jelentettek meg a beíratkozás előtti hónapban, saját sérelmüket rajtunk torolták meg. Eredmény: 5 körzetes, 9 körzeten kívüli roma gyereket mertek beíratni első osztályba hozzánk.  Egyértelműen nekik köszönhető ez, hiszen a korábbi években - bár az összetételünk erősen romlott - , mindig az volt a kérdés, lesz-e két osztályunk, végül mindegyik első osztály meglehetősen magas létszámmal, 25-30 körüli gyerekcsoporttal kezdett.
További eredményeik is vannak, úgymint:  a másik iskolából érkezettek közül távozik "a" negyedik osztály, a tanév közben felére csökkent második osztály megmaradt fele, a harmadikból a harmada... A felsőben is hasonló a helyzet.
Végstádium. Statárium. Pankráció.

A fenntartó most hezitál egy kicsit, hiszen a remekül kitalált "két legyet egy csapásra" túl jól sikerült. Kampányolni is lehet vele, hiszen a mi városunkban nem zártak be egyetlen iskolát sem. (Megetették egyiket a másikkal. Zseniális!/ Most pár nap alatt el fogják dönteni, felvállalják-e ennek az abszolút szegregált első osztálynak az indítását, vagy sem. Az igazgatói pályázat beadásának határideje két héten belül lejár. Pankráció!

Igazgatónk pillanatok alatt eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Igaz, az idei tanévben SEMMIT NEM TETT azért, hogy a két tantestületből, a két iskolából egy legyen, meg sem próbálta megállítani a rémhírkeltést, az alaptalan, erősen túlzó és aljas hitelrontást. De természetesen a magamfajta mezei tanító nem tudhatja, milyen küldetést teljesített.

Egész osztálynyi minőségbiztosítási kérdőív hever az asztalomon nagyjából egy hete. Diákoknak, szülőknek külön-külön. Első állítás mindegyiken, melyet 1-5-ig lehet értékelni: BÜSZKE VAGYOK ARRA, HOGY EBBE AZ ISKOLÁBA JÁROK. /JÁR A GYERMEKEM.
Hahhahahahahahahahahahahahahahahaha:):):):) !!! Ti kiosztanátok?

Komment-komment: Két iskola, amelyik külön-külön nyert a hefop3.1.3. pályázaton fejenként közel 20-20 milliót. Egy iskola, ahol minden teremben a legújabb technikával folyhat a tanítás. Egy iskola, ahol az egyéni bánásmód, a legújabb pedagógia módszerek, az alternatív pedagógia évtizedes múltra visszatekintő napi gyakorlattá vált. Egy iskola, amely először írt a városban évfolyamokra bontott fejlesztési koncepciókat, aztán elsőként dolgoztunk ki saját olvasástanítási programot, ami szinte kísértetiesen hasonlított ahhoz a kompetencia alapú programhoz, amellyel az utóbbi másfél évben dolgoztunk. Én magam ebben a másfél évben, egy kegyetlenül nehéz összetételű osztállyal legalább öt bemutatót tartottam fejlesztő pedagógusoknak, a régió kompetencia alapú programmal haladó pedagógusainak, ötödéves főiskolai hallgatóknak előadásokkal egybekötve. Kialakult egy folyton szakmázó kis csapat. Éjjel-nappal "iskoláztunk". Továbbképzések hétvégeken, folyamatos önképzés, számítógépes napi gyakorlat. Hittel, szívvel, nem a fizetésért!

Már nincsenek illúzióim. A jelenlegi oktatásirányításnak nem kellenek gondolkodó emberek (a helyieknek legalábbis nem). Hajtsd végre, amit kérnek. Ha azt kérik, az ellenkezőjét is. Nem számít, hogyan dolgozol, mit tudsz. Egy csupa számból álló adathalmaz vagy. Pedagógus akkor leszel, amikor elővesz a média, amiért nem oldottad meg a szegénységet, nem kezelted a gyökerekből sarjadó tömeges agressziót, nem tudtad csendben, zárt ajtók mögött tartani azt a problémahalmazt, ami rossz fényt vethet azokra, akik pedig olyan jól mutatnak a választási plakátokon, akik most azzal nyugtatják meg a társadalmat, hogy majd az új pedagógusképzés jobb embereket képez, nem ilyen tehetetleneket, mint a mostaniak, amilyenek mi vagyunk. 

Már nem vagyok sem dühös, sem elkeseredett. Nagyon is kezdek észhez térni. Csak ajánlani tudom másoknak is!

"Háború van, hát háború van, mit tagadjuk. Kitört az első tanító és tanítvány legelső találkozásakor, és tartani fog, míg csak iskola lesz a világon. Legfeljebb a hadieszközök és a harcmodor módosulnak néha. A diákháborúról az él a diáktudatban, hogy a tanári kar kezdte. És ez meglehetősen valószínű, úgy első látásra. Ők az idősebbek, okosabbak, tapasztaltabbak, hatalmasabbak, a minden tekintetben előnyösebb helyzetben levők. A diák, különösen az első osztályosok kis ártatlan, teljes mértékben ki van szolgáltatva önkényüknek. Egy ilyen tíz-tizenegy esztendős naiv lélek jóhiszeműségében vall, mint a parancsolat, ha kérdik. Késő bánat, eb gondolat aztán, mikor utólag keserűen kell tapasztalnia, hogy jobban tette volna, ha egy kicsit óvatosabb. De megtanulja. Első intőkonferencia, vagy legkésőbb értesítőosztály után tudja már mind, hányadán állunk. És ha a felsőbb osztályosok jóakaratú figyelmeztetésének el nem hitte, tapasztalhatja a maga bőrén, hogy nem babra megy a játék. Humbug minden takargatása a meztelen igazságnak, smonca az, hogy „nézd, édes fiam, tekintsd bennem az atyai jó barátodat”. Háború van, életre-halálra szóló elkeseredett küzdelem, végkimerülésig, ember ember ellen, olyan keserves kézitusában, amilyenről a gorlicei áttörés alkalmából lehetnek emlékeik azoknak, akik végigcsinálták. Van, aki nem hiszi? No, sétáljon velem egyet, és nézelődjünk. Ha igaz az, hogy nincs háború, minek az a nagy fegyverkezés? És mi az, ha nem arzenál, amit itt most megmutogatok? Hadi múzeum talán? Lehetni lehetne, de ki meri azt állítani, jótét lélek diákember, hogy kimentek már a divatból eme szúró-vágó szerszámok? Notesz, osztálykönyv, intőcédula, index. Tehát szekunda, beírás, intés, buktatás. Hazaizenés, szülők felcitálása, büntetésfeladat, viccelés (igazi nevén froclizás). „Kicsípés”, „padból-folytattatás”, örökös gyanúsítás a puskával, dolgozatíráskor életbe lépett rendszabályok a lesés elkerülésére, pikkelés és néha pofon is. Referálások osztályzás előtt, br... Kijelentések, mint pl. maguk akarnak kibabrálni velem? Esetleg: hiszen, ha akarnám, még a jeleseket is megbuktathatnám, jó lesz vigyázni... „Ahám, maga az a híres futó?” ... dúl a háború. A pad alatt mindig nyitva van a könyv, ha a pad tetején be kell csukva lenni. A pad alatt Winnetout olvasom, mikor a pad tetején Vercingetorix viselt dolgai vannak soron. A pad alatt óvatosan továbbcsúsztatom azt a bizonyos cédulát, amelyre rá van írva, hogy „add tovább Szabónak”, miközben arcom a leghíresebb reneszánsz festők angyalkáinak ártatlan mosolygását ölti magára, a pad alatt puska lapul, tavalyi dolgozatfüzetek bújnak meg ártatlanul, a pad alatt szoktam odaszíjazni az előttem ülő bal lábát a padhoz, hogy vergődjék majd, ha fel akar ugrani, a pad alól indulnak titokzatos útjukra a tintás lábú legyek... A pad alatt konferenciáznak, sakkoznak és indulnak nyaktörő körútra osztályszerte a merészebbek, a pad alatt működnek a bicskák kezdőbetűk arányában, a pad alatt írja meg az ember a házi feladatát, sőt még szundíthat is egyet adandó alkalommal, bizonyos esetekben, ha úri kedve éppen úgy találja jónak. A pad alatti világ alattomos tagadása mindennek, ami a pad fölött szokásos és kötelező. Titkolt, de elszánt és egymás között minduntalan hangsúlyozása annak, hogy ami odafönt. történik, ahhoz nekünk semmi közünk, abba akaratunk ellenére sodródunk bele, kényszernek engedve élünk benne, annyira hajtjuk meg dacos fejünket előtte csak, amennyire okvetlenül muszáj. Gessler kalapszerű tekintélyszimbóluma előtt fogcsikorgatva tesszük tiszteletünket, ahol lehet és ahogy lehet becsapjuk, kijátsszuk, bolonddá tesszük, kifigurázzuk."/Karácsony Sándor/                                                                                                       

Mi erre a háborúra szegődtünk. Erre a kedves küzdelemre. Ami napjainkban folyik az iskolák életében, annak semmi köze ehhez. Bábok egy madzagon. Ezek vagyunk mi: szülők, gyerekek, pedagógusok. El kell vágni a köteleket. Nem kell meghallgatni a szenzációhajhász hírmondókat, a pökhendi nyilatkozókat. Zárjuk ki őket az életünkből. Forduljunk egymás felé azokban a közösségekben, amelyekben élünk. Nem szabad tovább külső segítségre várni. NEM FOGNAK SEGÍTENI! Az oktatásirányítás eladta a lelkét a politikának. Ha fideszes vagy, krétáért kiálts, ha szoci, akkor aktívtábláért! Agyrém! Nem?
Esélyekből is pontosan annyi jut minden gyereknek, amennyit képesek vagyunk nyújtani nekik. Az integráció is, a szegregáció felszámolása is csak mese. A madzag mézes része. A nyilvánvaló, de rejtett szándék egészen más.
Nem kell félni! Gondoljunk csak József Attilára:
"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis." Embernek kell lennünk, maradnunk! Szeretettel és türelemmel egymásba kapaszkodni, segíteni, támogatni, együtt erősödni, leválni.
     

 „Harc van az iskola és az élet között. Mi bizonyosak vagyunk, hogy az élet marad a győztes, s a mai iskola fog megváltozni gyökeresen. Hallgasson az iskola mielőbb ez élet szavára, hogy erőszakos átalakulás helyett a fokozatos fejlődés útjára léphessünk.”

(Nagy László válogatott pedagógiai művei)

    Mostanában gyakran eszembe jut, hol is kezdődik egy olyan folyamat, ami elvezet egy gyereket odáig, hogy elveszítse józan ítélőképességét, végletesen, esetleg véglegesen.  Nagyjából hat-hét évvel ezelőtt történt, első osztály végén vagy második elején, már nem emlékszem pontosan. Az osztályban volt egy kis asztalkánk, ahova minden nap kiállítottuk aznapi "alkotásainkat" (papírmunkák, gyurmafigurák, termésekből létrehozott kis "művek). Minden gyereknek volt hozzá kis névjegykártyája is. A mutatós kis műhelysarkot a szülők is szívesen nézegették.
  Egyik nap három fiú nagyon vad játékot eszelt ki. A nyitott polcon tartott logikai készletek régóta féltve őrzött kis dobozai közül hármat szándékosan, apró darabokra zúztak szét. Aztán, mint akik jól végezték dolgukat, odébbálltak. Amikor kiderült, alaposan megejnyebejnyéztük a dolgot. De az ejnyebejnye nem használt, mert a következő napon újra megismételték a pusztítást. Miután pontosan beazonosítható volt, melyik "műnek" ki a gazdája, az összetört darabkákat aznap a kiállított tárgyak közé tettem a három gézengúz névjegykártyája elé.
  Ma már nem tudnám megmondani, hogy a háromból milyen volt a roma-magyar arány. Egyre biztosan emlékszem. Arra a magyar, átlagos körülmények között nevelkedő kisfiúra, akinek a szülője egyetlen szóra sem méltatott az eset kapcsán. Arról viszont egymás után értesülhettem, hogy minden lehetséges helyen feljelentett ezért. Az igazgatómnál, az ifjúságvédelmi felelősünknél (kolléganőm meg is erősítette benne - szintén hallomásból tudom - hogy ez diszkrimináció, nyugodtan tegye meg a szükséges lépéseket, ő majd segíteni fogja benne), sőt még a városi önkormányzat oktatási irodáján is.
  Kövezzen meg, aki meg akar, de ma is azt mondom, az ilyen szülő nem egészen normális. Nem ellenem cselekedett, hanem a saját gyereke ellen.
  Még három évig tanítottam a fiút. A szülő mindvégig úgy tett, mintha semmi sem történt volna. (Én nem voltam ennyire hallgatag, egy fogadóórán őszintén elmondtam neki, tudok a feljelentésekről, és nagyon elhibázottnak tartom a lépéseit. Bocsánatot kért.)
  Ha a magamfajta tanító néni a fentiekhez hasonlókat tapasztal, meg lehet-e kövezni érte, ha hagyja azt a mafla szülőt, hadd tapasztalja meg a saját kárán, mekkora hibát követ el. Meg lehet-e kövezni a tanítót, ha nem akar újra meg újra hasonló helyzetbe kerülni csak azért, mert nevelni is akar. 
  Az eset normális megoldása az lett volna, ha a "művet" látva a kedves szülő komolyan elbeszélget gyermekével, a konklúzióba pedig bevonja a tanító nénit is. Vagy én nem vagyok normális? Szóljon, aki úgy érzi!
 

  Aki ma a banki szférában helyezkedik el, kalkulálja be, hogy esetleg lelövi egy bankrabló. Ha a pedagógus pályát választja, annak tudatában tegye, hogy a tanítványok(szülők) között akadhat majd olyan, akitől kaphat egy maflást. A másikat pedig nem a fal adja, hanem a kollégája, az igazgatója, a média, a társadalom.
  Mindenki gondolkodjon el rajta, hasonló esetben hogyan viselkednének saját iskolájában a kollégák, az iskola vezetői!
  Egy röpke pillanatra próbáljuk átélni, hogy mi magunk állunk ennek a szerencsétlen fizikatanárnak a cipőjében, aki mindaddig egy idős, tiszteletre méltó tanárember volt, míg némán tűrte a napi megaláztatást.(Nem kizárólag a gyerekektől.) Vagy azt gondolja valaki, hogy ez egyetlen napnak egyetlen röpke jelenete volt, egyébként pedig minden rendben van ebben az iskolában?
Ugyan!
  Sajnálom ennek a történetnek minden szereplőjét. A gumigerincű  igazgatónőt, a hetvenes éveiben járó pedagógust. Sajnálom a gyerekeket, akik elsatnyult lélekkel élve képtelenné váltak arra, hogy helyesen reagáljanak egy ilyen történésre. Sajnálom őket, mert ahhoz már elég idősek, hogy esélyük lehessen arra, hogy valaha is kiszabaduljanak ennek a lelki sivárságnak a fogságából.
  Ez egy sokszereplős társadalmi társasjáték. Egyetlen baja van. Ha a veszteseken nem segítünk, győzni sem fog senki.
  Aki csak ítélkezni tud, forduljon arccal a falnak, és mélyedjen magába egy kicsit!
 
 
 
 

  Március 15-én délelőtt megnéztem az ünnepi műsort a tévében. Igazán szép megemlékezés volt a Múzeumkertben. Jordán Tamás narrátorként lélektől lélekig nyújtotta át a ma emberének a márciusi ifjak üzenetét. S hogy az élmény érintetlen maradjon, a nap hátralévő részében sem néztem a különböző politikai szónoklatok közvetítését.
  Az iskolában pénteken ünnepeltünk. Az első órában, a tornateremben gyűltünk össze. Nálunk egy ideje igazgatói "felajánlással" kezdődnek az ünnepi együttlétek, miszerint aki nem szeretne velünk ünnepelni, nyugodtan felállhat, kimehet a kijelölt terembe ... tanár bácsival.
Ilyenkor a szárnypróbálgató gézengúzok is átprogramozzák magukat egy rövid időre. Jelentkezni egyikük sem mer, így az ünnep biztonságos lebonyolítását lehetővé tevő intézkedések ebben ki is merülnek (szerencsére).
  A műsor rövid, ugyanakkor tartalmas volt. A hetedikesek irodalmi összeállítása után a néptáncosok bravúros produkciója következett. A több éves munka igazi örömtánccá alakította előadásukat. Élvezettel táncoltak, látható volt a boldogság és a büszkeség az arcukon. Nagy kár, hogy a jövőjük szinte kódolva van. Legtöbbjüknek nem lesz alkalma hasonló élmények átélésére, ha kikerülnek az általános iskola falai közül. De ők ezzel még nem gondolnak. A mának élnek. Néztem a figyelemkoncentráció hiányával küzdő kis "nehéz fiút" - az osztályomba jár -,  amint nővére táncát tátott szájjal figyelte. Néztem a boldogan táncoló kislányt is. Nem tudja még, milyen csalóka ez a mai valóság.
  Az ünneplést - mint mindig - most is igazgatónk zárta a január óta eltelt időben szerzett versenyeredményekért járó dicséretekkel(mára ezek már többnyire mind sporteredmények), és néhány gondolattal a szabadságról.
Arról beszélt, mit jelenthet számunkra a szabadság, a választás szabadsága, az egyén választásának és választhatóságának szabadsága. Beszélt arról is, hogy szabadon dönthetünk a gondolatainkról, a véleményünkről, a külsőnkről, a viselkedésünkről. Hogy jól döntünk-e, ez is a szabadságunk része. S ha nem fogadnak be valahová, vajon a kirekesztők korlátozzák-e a szabadságot, vagy a kirekesztett maga? Aztán elköszönt a gyerekektől, elmondta nekik, hogy most ő is élt a választás szabadságával,  a jövő héttől már egy másik munkahelyen fog dolgozni.
  Mire kikászálódtunk a tornatermi tömegből és visszavonultunk az osztályba, jócskán belelógott már az idő a második órába. És ott volt ez a gondolat a szabadságról. Vajon mennyit értettek meg belőle? Figyeltek egyáltalán? Nagyon ficeregtek már az igazgatói beszéd alatt.
  Úgy döntöttem, fontos, hogy megpróbáljuk értelmezni a számukra különösen nélkülözhetetlen, bár 7-8 évükhöz mérten kissé még korai eszmefuttatást. Ezúttal nem ültünk a szőnyegre, hiszen néhány kivétellel mindannyian ünneplő ruhában voltunk, hanem székeket raktunk körbe, szorosra zártunk. Ami ezután következett, nagy élmény volt számomra. Csak pár kérdést kellett feltennem:
- Emlékeztek-e az igazgató bácsi szavaira? Mit jelent nektek a szabadság, a választás szabadsága?
- Mi is szavazhatunk? - kérdezte bátortalanul egyik fiú.
- Dehogy! - hurrogta le őt néhány kislány, akik onnantól át is vették tőlem a beszélgetés irányításának gondját. Fantasztikusan ügyesen fordították át saját életükre a hallottakat.
- Szerintem arról beszélt az igazgató bácsi, hogy  mi választhatunk, hogy mik akarunk lenni.
- Ha most mindent megtanulunk, akkor majd felvesznek minket munkára bárhová!
- Az lehetek, ami akarok!
- És te is Pattantyús meg ...... - sorolta a renitenseket - , ha odafigyelnétek az órákon, és mindent megtanulnátok, akkor nektek is majd lenne jó munkátok, és most még meg tudnátok változni.
- Én azt is hallottam - mondta az a minden lében kanál roma kislány, aki talán a legnagyobb változáson ment át az iskolába lépés óta - ,hogy meg fog szűnni a segély, és én most azért tanulok olyan jól, és olvasok is, meg számolok, mert majd dolgozni akarok, ha nagy leszek.
- És hogyan függ össze a szabad választásod a viselkedéseddel, a külsőddel? - próbáltam irányítani ismét. - Hogyan kell jól élni a szabadsággal, hogy választható legyél, hogy téged válasszanak?
- Én például nem vagyok szép, mert a füleim nagyok, - mondta az enyhe fokban értelmi fogyatékos Nándi - ...és engem... - folytatta volna alig hallhatóan, de a többi egyszerre cáfolt.
- Neem..., nem erre gondolt az igazgató bácsi!
- Szép ruhába kell járni. Ma például, aki nem jött ünneplőbe... - hűha! itt bele kellett szólnom, hiszen az ujjszopós, haját tekergető új fiúra szegeződtek a tekintetek. Reggel potyogtak a könnyei, alig tudtam megvigasztalni az elmaradt ünneplő miatt. De most nyugodtan ült, és fogadta a kritikát.
- Van úgy, hogy nem sikerül jól választani. Elhibázunk, elfeledkezünk valamiről. A fontos az, hogy legközelebb változtatni akarunk-e, tudunk-e változtatni azon. - Alig értem a mondat végére, már vissza is vették a szót, és a beszélgetés folytatódott tovább.
- Aki nem néz ki jól, ápolatlan,  mint mondjuk azok, akik a Tesco előtt ülnek, és kéregetnek, azokat nem választják munkára - mondta egyik kislány.
  Nehezen szabadulunk ettől a munka témától - gondoltam - , de a következő hozzászóló már segített is a gondomon.
- Szerintem azok, akik ott vannak ...
- A hajléktalanok - pontosított egyikük.
- ... igen, a hajléktalanok, amikor iskolába jártak, biztos' nem tanultak, nem figyeltek oda, úgy viselkedtek, mint a Pattantyús, meg a ..... - és sorolja hibátlanul.
  Érdekes volt megfigyelni, hogy hallgatták társaikat a felsoroltak. Akik a reggeli beszélgetések alkalmával  folytonos figyelmeztetésre szorulnak, mert ahogy őket meghallgatjuk, már nem is figyelnek  a többiek mondandójára, most némán és érdeklődve szegezték tekintetüket a megszólalókra.
Befejezésül minden gyerek adhatott egy jó tanácsot az általa választott osztálytársnak. Hihetetlenül okosan választottak, és mértani pontossággal találták el a legkényesebb pontokat. Egyes szám második személyben, okosan megfogalmazott tanácsok hangoztak el sorban. A "nehéz fiúk" szelíd nyugalommal hallgatták, többen közülük válaszoltak is:
- Most megígérem, ezt tényleg meg is fogom fogadni!
- Elismerem, tényleg így volt, de mostantól ...
Minden gyerek választott valakit, de választottak csak azok lettek, akik valóban a legtöbb gondot jelentik számunkra és önmaguk számára is.
  Már jócskán tízórai szünet volt, mire felbontottuk a kört. Az első óra magyar óra volt. A naplóba beírom, "Iskolai megemlékezés az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról." A második óra matematika. Ide mit írjak?

 Ha beletenyereltem volna egy sündisznóba, akkor se tudtam volna több tüskét begyűjteni, mint az elmúlt héten az iskolában. Tudatosan, és alapos megfontolás után ismét a nehezebb utat választottam. Kaptam érte hideget, meleget. Előbbit bőven, utóbbit mértékkel.
  Bonyolult egy szerkezet a lélek, nem könnyű kiismerni. Kiegyensúlyozott, és elégedett vagyok. Megmagyarázhatatlan. Egyre inkább meg vagyok győződve róla, hogy kínok között születnek a legnagyszerűbb dolgok, és vihar után legtisztább az ég. Ilyenformán minden újabb gyötrelmet megszépít számomra ez a tapasztalás. Érti ezt valaki? Én is csak érezni vagyok képes. Úgy tűnik, a Jóisten azért tette a szememet közvetlenül a homlokom alá, hogy lássam ezt akkor is,  amikor nyakig érnek a gondok.
  Mit látok most? Milyen élmények szolgálnak igazolásul?
  A legmeghatározóbb az a hosszú gyötrelemből kivirágzó csoda, amit naponta átélhetek az osztályomban, nagyjából november vége, december eleje óta. Majd' másfél évnyi küzdelemből született meg az a kis közösség, ami mára már napi örömforrás számomra. Régen nem beszéltem róluk, mert félve és féltve őrzöm, szinte titkolom, hiszen törékeny még, alig pár hónapos ez az átváltozás. De már létezik. Él és éltet, értelmet kér és ad. Majdnem napra pontosan meg tudom mondani a születését. Abból a katartikus élményből bomlott ki, aminek a legmélyebb pontját idén november közepe táján éltük. Akik miatt hosszú időn át annyit kínlódtam, most ők adják az erőt, a hitet. Benn a bárány, kinn a farkas.
  Bizakodással töltenek el azok a hírek is, melyek az Új Magyarország Új tudás program keretében hangoznak el a különböző médiákban. Ez a remény ugyan nagyon halvány, hiszen félni kell attól, hogy egyik pillanatról a másikra felülírja a jó szakmai elképzeléseket egy politikai érdek, mégis egy kicsi fény ez az eddigiekhez képest.
  Nahalka István munkáját eddig is nagy érdeklődéssel figyeltem. Hálás vagyok neki, amiért az oktatási kerekasztal egyik televíziós beszélgetésében, és azon a fórumon is, ahol a múlt héten részt vehettem, a PISA mérés kapcsán arról beszélt, amiről eddig nem hallhattunk.
Nem biztos, hogy pontos leszek, de megpróbálom őt idézni: a PISA mérésben Magyaroszágon leggyengébb 5%-ban teljesítő gyerekek az OECD országok viszonylatában a 6. helyen vannak, míg a legjobb 5%-ban teljesítők csak a 18. helyen. Bár nagyon sajnálom, hogy legjobbjainknak csak a 18. hely jutott, úgy éreztem, megsimogatta egy kicsit a végeken dolgozók lelkét - köztük az enyémet is - ezzel a kinyilatkoztatással.

  Kisfiam ül a zongoránál, kinn már esteledik, idebenn kellemes. Apjával hallgatjuk, miközben a lágy dallam lélektől lélekig hullámozva egy szebb világba emel. Gyógyító harmónia.

Mit hoz a holnap? Nem tudom. De erős és tiszta lélekkel fogok szembenézni vele.

Tegnap beszámoltam róla, milyen remek előadásokat hallottam. Egy röpke napra megint úgy éreztem, ez az, ami mellett elköteleztük magunkat, tisztán, világosan láttam a "jó" utat. Délibáb volt.
Az iskolámban, - ha ugyan lehet még annak nevezni - olyan folyamatok indultak el, amelyeknek már nem lehet megálljt parancsolni. A következmények pedig beláthatatlanok.
Napközis párom sokadik táppénzes hetéről tért vissza, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egész évben egyik napról a másikra faképnél hagy. Mindig a legnehezebb időszakokban teszi ezt. Bemutatóra készülődés, félévi szöveges értékelés, farsang, amikor amúgy is legtöbb a munka. Még a félévi értékelést is én készítettem el helyette két tantárgyból, amit ő tanít. Senki nem kérte számon rajta.
Gond nélkül a szemembe tud nézni. Kiegyensúlyozott, kipihent. Szerződéssel dolgozik nálunk, úgy érzi, neki most mindent lehet, hiszen szeptembertől valószínűleg nem itt fog már dolgozni.
Múlt hét óta a megyei napilap is egyre-másra "tudósít"-homályosít, hogy a bizonytalan szülő is biztos lehessen benne, egy olyan iskolába nem íratja be a gyerekét, ahol belviszályok dúlnak. Először egy nevét nem vállaló "valaki" számolt be arról, hogy a két iskola egyesülése olyan gyötrelmesre sikerült, hogy az idei tanévben nálunk vendégeskedő negyedik osztály teljes egészében távozni készül. Szerencsétlen feje azt hitte, ha egy másik osztályt (a másik iskolából érkező másodikosokat) is belekever ebbe a történetbe, kevésbé fog kilógni a lóláb. A másodikos osztályfőnök kikérte magának, amit művelnek, válaszlevele hamarosan meg fog jelenni a lapban, ezúttal névvel, címmel. Mert a tisztesség vállalható.
Nekem még vannak emlékeim arról, ha egy osztályban nagy szervezkedésbe kezdenek a szülők, ott meg szokták kérdezni az osztályfőnököt, napközis nevelőt, van-e köze a szervezkedéshez. Nálunk ez a napnál is világosabb. Mégsem kérdez rá senki. A kedves "vendégosztályfőnök" már pontosan tudja, hogy hol fog dolgozni a következő tanévben. Hálából, amiért őszintén és nyitott szívvel fogadtuk, év eleje óta szervezi, hová menjenek innen búcsúzó negyedikesei. És még az újságban is közzéteszi. És nem sül le a bőr a képéről! Napközisével együtt!
A két levél között, nehogy téma nélkül maradjon a megyei napilap, ma ismét rólunk szóltak benne a hírek. Egymásnak ellentmondó állítások, sunnyogások. Ez most veszélyesebb. Ebben már a politika is benne van.
Most döbbentünk csak rá, mi volt az a plusz, amitől olyan jól éreztük magunkat korábban a tantestületben. Soha nem politizáltunk. Nem foglaltunk állást egyik párt mellett sem. Kizártuk a politikát a falaink közül.
Az idén ez is megváltozott. Az érkezők közül sokan elkötelezettek, sőt! Még egy képviselő is van köztük (Erre mondják, hogy Isten nem ver bottal?!). Az önkormányzat nekik nemcsak fenntartóként ellenfél, hanem politikai ellenfél is. Most a fejünk felett, de a mi bőrünkre játszanak.
Normális esetben a munkáltató (esetünkben még kettő is van, a régi és a megbízott igazgató is) elejét veszi az önjelölt nyilatkozók által okozott károknak. Nálunk viszont mindenki, aki döntési helyzetben van, hallgat.
Ilyenkor a szegény halandó (közalkalmazott tanító, tanár) kombinálgat. Gondolkodik. Nem szép tőle, de ezt teszi. És újságot olvas. És közben Karácsony Sándor sorait ismételgeti magában: "A pedagógus nem lehet elkeseredett, megtorpant ember, mert a pedagógusnak egyetlen karizmája van: a jövőbe vetett hit optimizmusa."

Meghallgattam az alábbi előadásokat. Nagyszerű élmény volt. Megállapítottam, hogy ezen a szinten minden a legnagyobb rendben. A fejekben és a szívekben is. (...?)

Tervezés, esélyegyenlőség, együttműködés – a XXI. század közoktatási kihívásai

 Előadó: Nagyrónai László főtanácsadó, Oktatási és Kulturális Minisztérium

Tantervi paradigmák – Kövekbe faragott látomások?

Előadó: Perjés István – intézetigazgató, egyetemi tanár, BCE Magatartáskutató és Kommunikáció-elméleti Intézet

 Kompetencián innen és túl

Előadók: Szivák Judit egyetemi docens és Ollé János egyetemi tanársegéd

         ELTE PPK Oktatáselméleti Tanszék

 

12³⁰ -13¹⁰ Pisa eredmények a hátsó raktárban. – Amikről keveset beszélünk!

Előadó: Nahalka István egyetemi docens ELTE PPK Oktatáselméleti Tanszék

 

Hétfőn a valaha volt kisegítő iskola, ma módszertani központ három munkatársa kampányát hallgattuk meg munkaértekezlet címén. Szép, kerek, powerpointos bemutatóval egybekötött előadást hallhattunk arról, hogy a város minden iskolájának felajánlják iskolapszichológusi hálózatuk szolgálatait.
Nálunk ilyesmire bizony komoly szükség lenne. Mégsem tudok hinni benne. Miért? Mert kampány. Kalapolás. Olyan "Isten áldja meg kenteket!", "egy koldusból kettőt". Ne ámítsuk egymást!
Olvastam tegnap a Népszabadság cikkét. Nem ebből értesültem arról, ami mostanság zajlik a nevelési tanácsadókban, képességvizsgálókban. Érzékeltük az idei vizsgálatokról visszaérkező szakvéleményekből, milyen utasítás szerint kénytelenek végezni munkájukat. Ez a cikk csak megerősített abban, amit eddig is láttunk.
Amit most csinálnak, arról Attila király temetése jutott eszembe. Ha elvégzik a visszaminősítéseket, "felülvizsgálatokat", őket is "lenyilazzák" majd. Az intézményeiket talán nem szüntetik meg, a vezetőiket kimentik, de akik elvégzik a visszaminősítéseket, azokra a továbbiakban már nem lesz szükség.
Lehet, hogy jó üzlet lenne, ha nyitnék egy kalap boltot? (Egyet mindjárt az elején félreteszek magamnak is.)

   Az első pillanatban el sem jutott a tudatomig a hír. A következő percekben mélyen megalázva azt gondoltam, elárultak. Elvágólag vették el a hitemet. Aztán kíméletlenül agyba-főbe vert egy hang belül, hülyének tart mind a mai napig . Már majdnem két hete csatározik bennem a józan ész a keserű indulattal. Néha a felszínre verekszi ugyan magát némi megértés, felmentő ítélet , hadovál valami ésszerű emberi döntésről, meg szuverenitásról, de nem sokáig hagyom élni.

  Az értelem most várjon a sorára!

   Kiszabadult a szellem a palackból, hadd tomboljon hát kedvére!

  Évtizedes harc a szegregálódás ellen, aztán egy hozzánk költöző iskola, amely körzetet nem hoz magával. Búcsú kilenc kollégától. A fenntartó hátradől, ostort pattogtat, a kétszer kettő miért nem öt? Integrálunk. Fehér nyomorult a fekete nyomorulttal. A rend törvényes, a papír tiszta, szó sincs szegregációról.  A középosztály számára fenntartott iskolákból egy osztályra való gyerek érkezik év közben. Egyik súlyosabb eset, mint a másik. Rájuk ott csak beíratáskor van szükség, utána megszabadulnak tőlük. Mi befogadjuk. Integrálunk!

Az átköltözők közül két osztályra való gyerek átjárónak tekintette az iskolánkat, átiratták őket máshová, hiszen a szülő is sértve érzi magát, amiért kitették a régiből. Most ő is rajtunk torol.

A mi körzetünkből legfeljebb egy első osztály indulhat majd el, miközben négy osztály elballag. Nem kell hozzá két tanév, és visszaállunk a régi létszámokra. De a mi városunkban nem zártak be egyetlen iskolát sem, elvégre olyat csak a kormánypártiak csinálnak. Nálunk összevonással sorvasztanak. Ez sokkal elegánsabb. (És szavazatot sem lehet vele annyit veszíteni.)

   „ A ti gyerekeitek miatt…”! Halljuk naponta új kollégáinktól. Többen közülük(és közülünk is) csendben elmentek szeptember óta, átmeneti munkaerő helyettesíti őket. Az ittlévők közül vannak, akik átérzik a helyzetünket, és vannak akik nyíltan fordulnak ellenünk, agitálják a szülőket, hová vigyék a leendő ötödikest, az elsőst ne ide! Egy ilyen kolléga egyetlen megnyilvánulása évek munkáját semmisíti meg. Szeme se rebben, rajtunk vesz elégtételt, amiért elvették tőle régi iskoláját. Nem baj, mi tűrünk és mosolygunk hozzá, megértjük a benne feszülő indulatot, összeszorított foggal is hisszük, megnyerjük a csatát, mert erősek vagyunk.

    Vagy csak vakok és süketek, mint én is? Vagy csak én? Most már bizonyos. Válsághelyzet van! A kapitány bejelentette, elhagyja a süllyedő hajót.  Újabb káosz, újabb próbatétel.

 

Békának igaza van! Nyilas Misi sem akart tovább...

Kedves virtuális Kollégáim! Kisiskolás képtelen megszólalni. Szeretne, de nem megy. De megígérem nektek, ha enyhül ez a belső béklyó, ha majd kisebb lesz a gombóc a torkomban, élőben fogom közvetíteni az eseményeket.