Mostanában gyakran eszembe jut, hol is kezdődik egy olyan folyamat, ami elvezet egy gyereket odáig, hogy elveszítse józan ítélőképességét, végletesen, esetleg véglegesen.  Nagyjából hat-hét évvel ezelőtt történt, első osztály végén vagy második elején, már nem emlékszem pontosan. Az osztályban volt egy kis asztalkánk, ahova minden nap kiállítottuk aznapi "alkotásainkat" (papírmunkák, gyurmafigurák, termésekből létrehozott kis "művek). Minden gyereknek volt hozzá kis névjegykártyája is. A mutatós kis műhelysarkot a szülők is szívesen nézegették.
  Egyik nap három fiú nagyon vad játékot eszelt ki. A nyitott polcon tartott logikai készletek régóta féltve őrzött kis dobozai közül hármat szándékosan, apró darabokra zúztak szét. Aztán, mint akik jól végezték dolgukat, odébbálltak. Amikor kiderült, alaposan megejnyebejnyéztük a dolgot. De az ejnyebejnye nem használt, mert a következő napon újra megismételték a pusztítást. Miután pontosan beazonosítható volt, melyik "műnek" ki a gazdája, az összetört darabkákat aznap a kiállított tárgyak közé tettem a három gézengúz névjegykártyája elé.
  Ma már nem tudnám megmondani, hogy a háromból milyen volt a roma-magyar arány. Egyre biztosan emlékszem. Arra a magyar, átlagos körülmények között nevelkedő kisfiúra, akinek a szülője egyetlen szóra sem méltatott az eset kapcsán. Arról viszont egymás után értesülhettem, hogy minden lehetséges helyen feljelentett ezért. Az igazgatómnál, az ifjúságvédelmi felelősünknél (kolléganőm meg is erősítette benne - szintén hallomásból tudom - hogy ez diszkrimináció, nyugodtan tegye meg a szükséges lépéseket, ő majd segíteni fogja benne), sőt még a városi önkormányzat oktatási irodáján is.
  Kövezzen meg, aki meg akar, de ma is azt mondom, az ilyen szülő nem egészen normális. Nem ellenem cselekedett, hanem a saját gyereke ellen.
  Még három évig tanítottam a fiút. A szülő mindvégig úgy tett, mintha semmi sem történt volna. (Én nem voltam ennyire hallgatag, egy fogadóórán őszintén elmondtam neki, tudok a feljelentésekről, és nagyon elhibázottnak tartom a lépéseit. Bocsánatot kért.)
  Ha a magamfajta tanító néni a fentiekhez hasonlókat tapasztal, meg lehet-e kövezni érte, ha hagyja azt a mafla szülőt, hadd tapasztalja meg a saját kárán, mekkora hibát követ el. Meg lehet-e kövezni a tanítót, ha nem akar újra meg újra hasonló helyzetbe kerülni csak azért, mert nevelni is akar. 
  Az eset normális megoldása az lett volna, ha a "művet" látva a kedves szülő komolyan elbeszélget gyermekével, a konklúzióba pedig bevonja a tanító nénit is. Vagy én nem vagyok normális? Szóljon, aki úgy érzi!