Mára bizonyossággá vált, tagiskola leszünk. A fenntartó képviselője az elmúlt hét elején legalább másfél óránkat rabolta el pusztán azért, hogy kipipálhassa az ügymenet adminisztrációs részében ezt a programot is, miszerint személyes találkozón egyeztetett az érintett tantestülettel. Egyébként abból, amit mondott, két dolog vált számomra világossá. Az egyik, halvány sejtései sincsenek az iskolában folyó oktató-nevelő munkáról, a másik, hogy nem is érdekli a dolognak ez a része. Közömbös és cinikus volt. Mivel azonban mindannyian páncélt öltöttünk a tiszteletére, közönye és cinizmusa rendre visszapattogott rólunk, rá.

 A látogatást követően, a hét közepe táján megtartott közgyűlésen elfogadásra került, hogy mostantól tagiskolája leszünk a szomszédos iskolának. (No nem a közelebbi elit szomszédé, hanem a távolabbi, gyengébb ellenállást tanúsítóé.) A helyi tévében is elhangzott, városunkban az elbocsátott pedagógusok zöme a mi iskolánkból fog kikerülni.

Mindezek ellenére nem tudok szomorkodni. Sőt!

Rég nem írtam már az osztályomról, pedig a második félévben minden erőmet és energiámat tőlük kaptam. Másfél évnyi szenvedés, kínlódás, harc a lehetetlennel. Aztán november közepe táján egy olyan magassága a konfliktusoknak, aminek csak két megoldása lehetett, a teljes megsemmisülés, vagy az újjászületés. Ugyanaz a tő hordozta mindkét "termést". Mintha az értelem egy hosszú, verejtékes és nagyon is valóságos álomból ébredt volna. Mind éreztük a születését, a gyerekek is, én is. Nem lehetett rögtön szavakba önteni, ma sem beszélünk róla, egyszerűen csak éljük, és nagyon, de nagyon élvezzük. Eleinte elgyötört volt még, hiszen a másfél évnyi teher nyomai mélyen, tompán ültek rajtunk. De napról napra könnyebb lett.

Az a kis csapat, amelynek minden tagja akkor is hátat fordítva, hangoskodva, egymást csépelve mondta a magáét, ha maga az igazgató bácsi állt eléjük, mára olyan önfegyelemmel rendelkezik, amelynek eredményeként reggelente fegyelmezett felolvasást tartanak a tanteremben, mintha már elkezdődött volna a tanítás. Ha háromnegyed nyolckor véletlenül elfelejtem kijelölni az olvastatót és a figyelőt, akkor kénytelen vagyok később időt szakítani erre, mert kérik, igénylik. Olyan büszke voltam erre, mint egy gyerek. A folyosón el-elcsíptem egy-egy kollégát, nézzen be az osztályomba, milyen rendben teszik a dolgukat.

Minden másodikosom olvas. Némelyik már gyönyörűen érzékelteti az írásjeleket, a szöveg értelme szerint hangsúlyoz, adott műfajhoz illő felolvasási stílusban ad elő. Az utolsó kis csemetém kb. egy hónapja kezdett el szótagolva olvasni. De innen már csak előre vezet az út! Ez nem csak az én érdemem, hanem fejlesztő kolléganőmé is, aki a novemberi "összekoccanás" óta rengeteget segített nekünk.

Vannak természetesen komoly dilemmáim is, hiszen az eddig eltelt időszakban a sajátos helyzet következtében sajátos feladatokat kellett megoldanunk, mielőtt a tanítás-tanulás folyamatát sikerült a maga rendes medrébe terelni. Az eddigiekben az elsődleges célom az volt, hogy osztállyá tudjam változtatni őket és megéreztessem velük az iskolás lét finom ízét. Emellett a hangsúlyt az olvasás elsajátítására tettem. Csak egy fafejű hivatalnok nem tudja felfogni, mekkora dolog az, ahova eljutottunk. Innen már szép és dalos ösvényeken haladhatunk. Van mit pótolnunk, de már van mire építenünk! A legnagyobb gondot számomra most az a három kis emberke okozza, akivel matematikából és írásból sem sikerült elérnem, hogy teljesítse a másodikos követelményeket. Mi lesz velük, ha másik iskolában kell kezdeniük a következő tanévet?

A múlt hét szerdáján osztálykirándultunk. Egy évvel ezelőtt egy lyukas garast nem adtam volna, ha valaki fogad velem, hogy ki merek lépni velük az iskola kapuján. És most tessék! Osztálykirándulunk! Ráadásul távolsági autóbusszal, egy vadgazdaságba, ahol tanulmányozhatjuk az erdő élővilágát, egy településre, ahol viselkedni is illik.

A kirándulás nagyszerűen sikerült. Az előkészületektől kezdve összekovácsolt bennünket. Napközis és fejlesztő kolléganőmön kívül elkísért bennünket két szülő is. A gyerekek érdeklődőek voltak, és meglepően szófogadóak. A hosszú gyalogúton rengeteg élményben volt részünk, megfigyelhettünk őzeket, szarvasokat, vaddisznókat, csacsikat, lovakat, bárányokat, kecskéket, fácánokat, gerléket, lepkéket... Türelmesen szemlélődtek, okosan kérdeztek. Kérésemre többen hoztak magukkal távcsövet, aminek segítségével közelebbről is szemügyre vehettek egy-egy - a távolban megpillantott - erdei állatot. A legkisebb vita nélkül adogatták egymásnak az eszközt, hogy mindenki kedvére szemlélődhessen. Senki nem nyafogott, egyetlen apró szemetet sem hagytunk magunk után az úton. Az erdei túra végén - még a falu előtt - megpihentünk egy kicsit. Remek előadásokat rögtönöztek az ott "felejtett " teherszállító-színpadon. Volt miből meríteni, hiszen rengeteg dalt, verset tanultunk az elmúlt két tanévben(nem kizárólag tanmenet szerint). Ők élvezettel játszottak, én pedig elolvadtam tőlük. A jóleső viháncolás után összeszedelőzködtünk, tisztáztuk, hogy mostantól ismét viselkedni illik, hiszen bemegyünk egy faluba, ahol "mi döntünk, hogy választanak-e minket". Fagyiztunk egy jót, tettünk egy kis sétát a faluban, megfigyeltük a gólyákat a villanyoszlop tetején, példás rendben, jókedvűen zártuk a napot, míg a visszafelé tartó autóbuszra várakoztunk. A buszon is betartottak minden megbeszélt szabályt. De nem úgy ám, mint akikre ráhúzták, rákényszerítették, hanem úgy, mintha ez a legtermészetesebb lenne számukra. Egész nap éreztem, mennyire boldogok és hálásak voltak, hazafelé aztán sokan meg is fogalmazták, milyen jó volt ez a kirándulás.

Bár ez mind nem kevés, mégis volt, ami tovább fokozta azt a csodálatos érzést, amit az elmeséltek okán átélhettem. Az utolsó pillanatig kétséges volt egy cigány kislánynak a kiránduláson való résztvétele, akinek származásáról csak azért teszek említést, mert szoros összefüggésben van a történtekkel. Még az előkészületek idején, amikor megnéztem a tájékoztató füzeteket, mindenki aláíratta-e az osztálykirándulásról szóló tájékoztatást a szüleivel, a kislány átölelt, és kedves-szomorún azt mondta:

- Nem enged el anyukám! Pedig sírtam is.

Nagyon megszerettem ezt a kislányt, talán azért is, mert egyike azoknak, akik a legnagyobb változáson mentek keresztül. Az a kis elsős vadóc, aki folyton ellenséget sejtett maga körül és erős családi akcentussal, érdes gesztikulációval percenként vett elégtételt valakin, valamiért, bármiért, mára egy lenyugodott, kedves, választékosan beszélő és megfontoltan nyilatkozó okos kis emberré vált. Nem tudom, hogy csinálta, de köztünk lett ilyenné, osztozni akarunk az érdemeiben. Jóleső érzés.

- Add csak azt a tájékoztatót, felsoroljuk anyunak, milyen sok felnőtt kísérő lesz, és ő is eljöhet, ha akar, mondd meg neki, hátha akkor elenged!

- Megpróbálom - mondta.

A kirándulás reggelén korábban mentem be az iskolába. Már a bejárati ajtónál észrevettem, hogy az aulában ott áll az anyuka. Ahogy közelebb értem, a kislány csillogó szemekkel szaladt elém.

- Jöhetek mégis!

Az anyuka komoly volt, mosolytalan. Határozott hangjában érezni lehetett mekkora felelősséget vállal azzal, hogy enged a kislány kérésének. De érezni lehetett a bizalmat és a kötődést is. Sallangok, és udvariaskodás nélkül. Egyszerűen, nemesen.

(Tovább is van, mondjam még?)

Ez az osztály egy akkora próbatétel volt számomra, aminek az átélése erőssé és magabiztossá tett. Büszke vagyok arra, hogy kiálltam a próbát. Ettől még azok, akik ekkora próba elé állítottak nyugodtan szégyellhetik magukat! És reszkethetnek is, mert Herkulest csináltak belőlem! Tudom, hogy sokan vagyunk!