Az értekezletek korát éljük.
  Tantestületi értekezlet, melyen a messziről jött meghívott vendég egy nemzetiségi iskola alapításának lehetőségét ecseteli. Ebben ugyanis 8 nyilatkozóval el lehetne indítani a vonatkozó törvények szerint az első osztályt. Az én olvasatomban ez csupán azt jelenti, adjatok valami célnak látszó csámcsognivalót nekik(nekünk), amivel elfoglalják magukat, míg minden lényeges kérdést eldöntünk a hátuk mögött. A vendég egy nemzetiségi "elit" iskola igazgatója.(Az elit szót azért tettem zárójelbe, mert a kiválogatódás  az országszerte ismert metódus szerint történik náluk is.)  Mindössze 5 roma tanulója van az iskolájának, összesen két családból. Mindenesetre egy szombatunkat lekötötte, úgy reggel nyolctól délután háromig.
  Másik tantestületi értekezlet - ez már szigorúan tanítás után - délután négytől este nyolcig. Ezen a meghívott vendég egy szakszervezeti vezető, másfél hónappal a nyugdíj előtt, világmegváltó tervekkel irányunkban. Nem hiszek benne (neki) sem. Ő a "majdénmegleckéztetemahülyefenntartót" stílusával többet árthat nekünk, mint amennyit használ.
  Szülői fórum. Szintén este nyolcig. Nagyon kevés szülő jött el, de akik ott voltak, igazán okosan álltak hozzá a problémákhoz. A legnagyobb kérdés az volt, hogyan állítsuk meg a bizonytalanságot fokozó hírek nyomán elindult lavinát, hogyan állítsuk meg a további elvándorlást az osztályokból. Megosztottuk azt a kevés, és bizonytalan információt, amihez az utóbbi időben jutottunk, és a további teendőket rájuk bíztuk. Ha fontos a szülői közösségnek, hogy legyen iskolájuk, védjék meg. Ha nem fontos, akkor nekünk sem kell tovább erőltetni a dolgot. Ez utóbbit nem mondtuk el, de így gondoltuk(tam).
  A hefopos program jövője még mindig nem tisztázott. Folynak a tárgyalások. Kíváncsian várom, hogyan lehet "lesimázni" ma Magyarországon közel negyven milliót!
  Kolléganőm - napközis párom - még mindig nem dolgozik. Meg nem erősített hírek szerint  a november óta tartó "hol volt, hol nem volt" egy remek taktika része. Mondják, a taktika szerint az idei tanévben már ne is számítsak rá. Ugyanis határozott idejű szerződését június végén felbontanák, de amíg táppénzen van - ami akár egy évig is eltarthat, - addig nem lehet elküldeni őt. (Azért legalább velem megbeszélhette volna, hogy ne mindig a legváratlanabb helyzetben találjon a plusz munka.)
  Nem ő az egyetlen táppénzes, sokan élnek közülünk mostanában ezzel a lehetőséggel. Mi, a maradók(ki tudja meddig?) pedig egyre nehezebb terheket cipelünk.
  És most halljatok csodát! Ebben az intézményben még gyerekek is vannak! Hihetetlen, nem? Gyerekek, akiknek az átlagnál sokkal nagyobb szüksége lenne a folyamatosságra, az állandóságra, a kiszámíthatóságra, a nyugalomra. Nem bábuk, akiket ma összevonunk, holnap hazaküldünk, holnapután szétosztunk. Gyerekek, akik az életük során csak egyszer kisiskolások. Hogyan fognak ők emlékezni ezekre az évekre? Milyen maradandó változásokat, nyomokat hagyunk bennük?
 - Anyukám azt mondta, jövőre nem leszek napközis! - mondja egyik kis tanítványom. Kinek számít, hogy a kézről kézre adott napközis délutánokat nem óhajtja igénybe venni a szülő? (Akinek mellesleg tökéletesen igaza van!)
  Nem is tudom már, mit szeretnék jobban. Kínlódjunk tovább, vagy legyen vége egyik napról a másikra?