Az idei ősztől összevontak minket egy másik általános iskolával. Létszámunk így megduplázódott. (Ennek ellenére a két iskolából összesen kilenc!!! pedagógus kollégánktól kellett elbúcsúznunk.)
  A másik iskolát gyerekekkel, tanerőkkel , berendezéssel együtt összecsomagolták, és átköltöztették őket hozzánk.
  Talán mondanom sem kell, ők sem az "elit" iskolák közé tartoztak a városban, hiszen tanulóik jó része hátrányos helyzetű, sok segítséget igénylő. De azért ők mégiscsak belvárosi iskola voltak eddig. Biztosan nem lehetett könnyű elfogadniuk - sem a pedagógusoknak, sem a szülőknek, sem pedig a gyerekeknek -, hogy egyik napról a másikra kirakták őket második otthonukból és egy - most már nyíltan ki kell mondani - megbélyegzett városrész megbélyegzett iskolájába kellett átjönniük.
  Nem lehetett könnyű meggyőzni az ottani kollégáknak a szülőket, gyerekeket. Az önkormányzati kegyesség úgy szólt, ha rá tudják venni az osztályok nagy többségét az átköltözésre, akkor megmarad az állásuk, ha nem...
  Szeptemberben 80 %-ban  itt voltak (vannak).
  Polgármesterünk mégis már az első napon felrótta nekünk, miképpen eshetett meg, hogy az 500 gyerek helyett (amit ők példás matematikai zsenialitással kiszámoltak), csak négyszázvalamennyien vagyunk.
  Az első két hónapban újra át kellett élnünk azokat a pillanatokat, amikor néhány osztályból további gyerekeket vittek el a szülők(a frissen érkezettek), olyan problémák okán, amelyeket hagyományos körülmények között egy fogadóórai megbeszéléssel elintézettnek tekintettek volna. De így, a kilakoltatottak sértettségével, az átköltöztetettek  bizonytalanságával, percnyi elégtételt vettek, átiratták gyermeküket egy másik iskolába. (Nem tudom a pontos számot, de nagyjából egy osztálynyi gyerekkel lettünk kevesebben az elmúlt két hónap alatt.)
                                                                folyt.köv.