Tegnapelőtt reggel az a hír fogadott, hogy fejlesztő kolléganőm táppénzen lesz egész héten.  Igaz, az esetmegbeszélés óta az új fiú egyre több időt töltött nálunk,- már csak napi egy, esetleg két órára különítettük el, mindig akkor, amikor olyan infantilis dolgot művelt, hogy már végképp elviselhetetlenné vált - mégis letaglózott a bejelentés.
  Az osztályomban úgy éreztem magam egész délelőtt, mint egy komplett elmegyógyintézetben, ahol tűzriadó miatt a mindenféle betegeket egy szűk helyre terelték. Kettős fronthatás volt.
  Az új gyerek a számára kialakított tanulóhelyen semmiféle kérésnek, utasításnak nem engedelmeskedett. Már a napkezdő mese idején azzal múlatta az időt, hogy a polcra felfüggesztett, finommotorika fejlesztéséhez használt fonaltekercseket (amiknek az elrendezése nem kevés időmbe kerül minden használat után) a földig rángatta, míg én türelmesen meséltem, és minden földreérintéskor hangosan, hosszan kacagott hozzá. Fölálltam a mesekörből, magasra tettem a "játékszert", közben folytattam a mesélést. Ekkor egyik kezével fejét simogatva tekergetni kezdte a haját, másik ujját bekapta.(Már nem csúfolják érte, megértették, elfogadták.) Gyorsan megnyugodott, alig haladtunk, amikor a mellette ülőket kezdte piszkálni. Egész délelőttjét ollóval a kezében, vagdosással töltötte. Kinyitni sem volt hajlandó füzetet, könyvet (már ami véletlenül volt a táskájában). Odaszaladt egy-egy csoporthoz, padjukra dobott néhányat a vagdalmányok közül, vagy elvett onnan valamit. Nyüzsögtek, beszéltek, felháborodtak, bosszút esküdtek. Megbeszéltük, újra kezdtünk. Nyüzsögtek, beszéltek, még három üldözött lelkű kezdett körözni a teremben, cseréltek valamit, szervezkedtek, néha rám pillantottak, bírom-e még?
  Harmadik óra. Végre testnevelés. Majd most kimozogják magukból. Nincs felszerelés. "Anyukám most mossa", "ellopták a tornazsákom", a "tornacipőm". Keresünk. Egy megvan. Három nincs. Melyik három? A rettenetes három. Padon ülve trécsel, lábakat kirak, jó móka, ha hasraesik valaki. Baleset lehet belőle, ne csináld!  Kérem a többit is határozottan, de még látszólag higgadtan. Gyakorlat közben ne beszélgess! Figyeld meg a mozdulatot! Csendet! Oda se neki! Az új gyerek keresztbe-kasba rohangál, felszalad a bordásfalra, leugrik a futók közé. Kiviszem a teremből. Rábízom a portásra. Téboly. Újrakezdünk. Nem megy már úgy semmi, ahogy megszoktuk. Nem értik a szót. A játék is vad, hangos, veszekedős.
  Még egy óra! Nem tudok mosolyogni. Furdal a lelkiismeret. Még arra a két-három csendes kislányra sem, még az a könyörgő tekintetű kisfiú sem tud mosolyt csalni az arcomra.
  Ekkor jön az utolsó csepp. Napközis kolléganőm vár a tanáriban. Este orvost kellett hívni hozzá, sírógörcsöt kapott, idegkimerültség. Előző délután kikészítették. Az új gyerek... Most két hétig biztosan nem dolgozik.
  Az utolsó órában szörnyen feszült voltam. A gyerekek minden szabályt nélkülöző viselkedése még elviselhetetlenebb volt. (De az is lehet, hogy csak a történtek erősítették fel számomra. Jövő héten bemutató órát fogok tartani más iskolák pedagógusainak. Most kezdjek egésznapozni? Nem lehet kibírni őket egész nap! Ráadásul két hétig!?) Kifakadtam, kiabáltam, dühösen helyre ültettem. Megszüntem pedagógus lenni. Óra végén tudtukra adtam, hogy Éva néni nem jön, beteg lett attól, ahogy viselkednek, és nekem is elegem van belőlük. Azzal otthagytam őket egyedül. Más napokon az utolsó óra után még legalább egy órát eltöltök velük. Olyankor kolléganőmmel együtt, mindketten velük vagyunk. Ilyen még nem fordult elő, hogy csak úgy faképnél hagyom a társaságot. De most nagyon is komolyan gondoltam, amit mondtam. Én, aki legalább tíz éve egyetlen napot sem hiányoztam, most elhatároztam, hogy én is táppénzre fogok menni! És én, aki mindig erős és határozott voltam, összeomlottam. Mire a tanáriba értem, bár minden erőmmel harcoltam ellene, kitört belőlem a keserűség. Nem válogattam a szavak között. Úgy zúdítottam rá minden indulatomat a helyettesítést intéző igazgatóhelyettesre, ahogy korábban soha még. Megértette.
  A kollégák mind vállaltak egy-egy délutánt, igazán segítő szándékkal fogadták a kialakult helyzetet.
  Vissza kellett még mennem az osztályba összepakolni. Tele indulattal, feszültséggel, összeszorított fogakkal. Falat húztam magam köré. Nem engedtem, hogy megszólítsanak. Napközi idő volt már. Csak addig kellett volna kibírni, amíg elsős!! kolléganőm - aki a délutáni helyettesítés terhét levette a vállamról - megérkezik.
  De nem bírtam ki, mert újabb megpróbáltatás következett. A harmadik osztályos napközisek egy csoportja, akik nem járnak úszni, nálunk vannak "elszállásolva" addig, amíg nevelőjük az úszókkal megfordul az uszodából. Bandázva,  nagy hangon, lakodalmas nótát üvöltve, kopogás nélkül tódultak be az ajtón. Robbantam. Kiabáltam. Olyat is, amiért az ombudsman joggal elmarasztalhatna.
  Közben megérkezett helyettesítő kolléganőm. Megértő türelemmel próbálta kezelni a  helyzetet.
  Kimerülten, mardosó önváddal a lelkemben, könnyekkel küszködve rámoltam össze az aznapi könyveket, vázlatokat, szereltem szét a számítógépet. A hátam mögött hallottam, ahogy mondogatják egymásnak suttogásra mozdulva, félhangosan a gyerekek. Sír a tanító néni! Ilyen élményben soha nem volt még részük. A vad Pattantyús kétségbeesett ártatlansággal állt elém az ajtóban.
- Ugye nem mondott fel Edit néni?
A lelkembe vésődött a hang is, a kép is, de nem néztem rájuk. Nem is köszöntem el tőlük...

Nem könnyű beszámolnom a történtekről, hiszen az írással újra kell élnem az egészet. De megígérem, hamarosan folytatom...