Nehéz megszólalni. Most mégis elhatároztam, az idei tanévről ismét naplót fogok vezetni. Egyes részeit biztosan közzéteszem a blogon is, tudja meg az idetévedő, hogyan is néz ki a közoktatás ma? Nevezhető-e „köz”oktatásnak?
Nem lehet csukott ajtók mögött elviselni a sok-sok „furcsaságot”, a minden képzeletet felülmúló történéseket. Cinkossá teszem hát az olvasót!
Érdekes módon hatottak az év végi események kollégáimra és rám is. Egymástól függetlenül egyszerre döntöttünk úgy – az első találkozás beszámolói alapján -, hogy az idei nyáron nem gondolunk a jövővel, semmi olyan szellemi vagy fizikai tevékenységet nem végzünk, ami az iskolával kapcsolatos. Remek nyarunk volt. Struccos, de remek!
Már több, mint egy hete éljük ezt a különlegesen, „nyugodt tanévkezdést” (copyright Arató).Az alakuló értekezleten szembesültünk először azzal, milyen maroknyi kis csapat lett belőlünk. Egy évvel ezelőtt a legnagyobb emeleti teremben ültünk, mint a heringek. Az összevonás után a város legnépesebb tantestülete lettünk. Egy év alatt a legkisebb közösséggé váltunk. (Az általam látható okokról az előző tanévben már beszámoltam. ) Az idei tanévelőkészítő találkozás olyan érzéseket keltett bennem, mintha egy kis baráti társaság teadélutánján vennék részt éppen.
A kellemesen csalóka illúzió gyorsan elillant. Első találkozásunk mostoha apánkkal, az anyaiskola igazgatójával hamar kijózanított. Kihangosított gondolataiból mindannyian arra a következtetésre jutottunk, hogy fél. A kapott gyarmat púp a hátán. (Kár, hogy ilyen körülmények között találkoztunk, rendes embernek látszik.) Végig azt ecsetelte, hogy szerinte miért nem érdeke a fenntartónak, hogy kiürítse az iskolánk épületét. Arra biztatott minket, tegyünk meg mindent azért, hogy a jövő tanévben újra legyen első osztályunk. Gondoljunk bele abba, mi lesz, ha ismét nem indulhat majd első osztály.(Ugyan mi lenne? Az ő iskolája lesz a következő!) Két évet adott még nekünk. Mi egyet jósolunk magunknak, azt is csak az optimistábbak.
Hétfőtől szerdáig – ilyen nem volt még sohasem – bejártunk az iskolába, „kitöltöttük a munkaidőt”, de karba tett kézzel ültünk és nem csináltunk semmit. Pedig az osztálytermeket kifestették, a parkettáinkat felcsiszolták, lelakkozták, soha még nem voltak ilyen szépen rendbe téve a tantermeink, mint az idei évben. Mégis lebénított bennünket, hogy a gyerekek létszáma annyira lecsökkent, hogy kérdésessé vált három alsós osztály elindítása is. Szerdára ígértek döntést. Igazgatóhelyettesünk nem kertelt, világosan értésünkre adta, ha nem engedélyezik az 12-15 fős osztályok elindítását, további kollégáktól kell elbúcsúzni. Bármelyikünk lehetett volna. Már nincs köztünk szerződéssel dolgozó, nincs olyan, akinek a végkielégítésével spórolni lehet, és nincs már egy sem, aki ne lenne szívvel-lélekkel pedagógus(esetleg csak én, mert erősen próbálkozom mostanában ezzel). Ültünk és vártuk a döntést. Augusztus 27-én(!) feszült csendben hallgattuk az oktatási irodáról érkező vezetőnket. Elindulhatunk. Mind. Mind, akik még maradtunk. Valószínűleg a kompetencia alapú programnak köszönhető, hogy nem vonták össze párhuzamos osztályainkat, hiszen a létszámok miatt ezt nyugodtan megtehették volna. Ám a párhuzamos osztályok közül csak az egyikben folyik kompetencia alapú oktatás. De a tavalyi összevonással, az idei tagiskolává válással agyonmódosított hefopos szerződések már nem bírtak el több foltot. Polgármesterünk pedig nem akart – az összevonás előtti két iskola által külön-külön nyert 20-20 millió forintból - visszafizetni egyetlen fillért sem, ezért inkább úgy döntöttek – nehogy országos botrány legyen belőle, hogyan kell elkölteni 40 millát az oktatásban úgy, hogy gyerek abból alig érzékeljen valamicskét –, az idén már nem változtatnak többet a sorsunkon. Igazi hattyúdalra kaptunk hát lehetőséget a 2008-2009-es tanévben. A legnéptelenebb alsós osztályunk 11, a legnépesebb 21 fővel dudorássza. De még ezzel a különleges engedéllyel is mindössze öt alsós osztályunk van egy 12 tantermes épületben.
Nagyon kellemes évünk lehetne, ha nem tudnánk, hogy ez az utolsó. Ha megérkeztek volna a tankönyveink. Ha „mostohaapánk” nem közölte volna az első találkozáskor, hogy pedagógiai bukásra még egy igazgatót sem ítéltek, de gazdaságira igen, ezért, ha kell akár a fénymásolást is letiltja majd. Ha igazgatóhelyettesünk (tagiskolavezető) – felsőbb utasításra – nem azzal kezdi az amúgy is elb….ott tanévelőkészítést, hogy akkor is az iskolában kell tartózkodni minden tanerőnek, ha nincs órája, kötelező elfoglaltsága a gyerekekkel. Ha nem hordozna kormányzati szintű üzenetet, közoktatási jövőképet az a bejelentés, miszerint az idei évtől nem kötelező a tüdőszűrés az oktatási intézmények dolgozóinak, mert fizetni kell érte.
Tankönyvünk nincs, ha lesz is, legfeljebb egyet-kettőt küldenek majd (egyszer, valamikor). Nem tudni, hogy a megrendeltek közül majd melyiket. Tanmenetem viszont kész legyen a hónap közepéig, - hiszen a dokumentáció a legfontosabb - a megrendelt taneszközök beépítésével (mert mi mással?). A programtól csak én, a madzag végén fityegő, nem térhetek el, hiszen 2013-ig szerződés köt. Más felelős nincs egy se! A kompetencia alapú program bevezetését nagyjából úgy tudnám érzékeltetni, hogy egy pillanatra megismertettek velünk egy gyönyörűen megvilágított utat, aztán az összes lámpát kikapcsolták, és most sötétben kell végigmennünk rajta. Tankönyvek híján szövegfeldolgozás táblai kivetítéssel (már ameddig működnek a projektoraink). Amíg nincsenek könyveink, marad a füzet, tábla, ceruza. Visszatérés az édenbe! Fénymásolni, fénymásolópapírt szerezni olyan érdem, amit csak csatában lehet nyerni. Szedjek pénzt a gyerekektől erre! – mondta a gazdaságisunk. Ezt írásbeli utasítás nélkül nem fogom megtenni. És ebben a kaotikus helyzetben az a legégetőbb megoldanivaló, hogy minden pedagógus az iskolában tartózkodjon akkor is, ha nincs ott dolga. Ahhoz persze bátorság kellene, hogy írásba adják, 8 óra a munkaidő, amit benn kell tölteni, értekezletestül, szakköröstül, felkészüléssel, javítással, dokumentumkészítéssel, szülői értekezlettel, fogadóórával, családlátogatással, esetmegbeszéléssel, tanítással, 7órás ügyelettel. Aztán munkát letesz, jöhet a megérdemelt pihenés.
Azért az igazsághoz tartozik, mióta – korlátolt hivatalnokok a társadalom ostobább felének nyomására – folyton ezt az „iskolábantöltsdanegyvenórádatlógóspedagógus” projektet erőltetik, no meg mióta világossá vált számomra, hogy a két iskolaigazgató milyen ügyesen szedett rá minket az összevonásátveréssel, azóta tudatosan figyelem az időt, és pontban az utolsó órám után igyekszem távozni. Nagyjából fél éve élek így. Korábban majdnem minden nap utolsóként jöttem el. Nem figyeltem, nem sajnáltam az időt, ha szülő keresett, ha el kellett beszélgetni egy-egy gyerekkel, akinek arra volt szüksége, ha segítenem kellett valamiben egy kolléganőnek, ha csinosítani kellett az osztályt, az iskola épületét, vagy egyszerűen csak játszani néhány gyerekkel egy jó számítógépes programmal. Aztán nagyjából négytől hétig család(de csak akkor, ha nem értekezletes nap volt, mert olyankor a családtól vettem el a hiányzó részt, én balga!), utána másnapi felkészülés, hefopos program kidolgozása, tanmenetkészítés, fejlesztési tervek, vagdosás, borítékolás a kooperatív munkákhoz, füzetek, felmérők javítása, értékelése, szakirodalom, internet éjfélig, egyig. No ennek ezennel vége! (Ha mégis többet tennék, mint amennyi az általam elégségesnek ítélt, azt csakis a saját kedvemre követem el.)
Most akár nevethetnél is kedves olvasóm, ezen az egyszemélyes ellenálláson. Csakhogy azt az utolsó cseppet már majd’ minden pedagógusnak belecseppentették a poharába! És itt az ideje, hogy aggódni kezdj! Hogy eggyel több okod legyen rá, olvasd el ezt is: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=557
Hozzászólások