Egy jó hírem van, azt megosztom az olvasókkal: még életben vagyok.

Az iskolai történések leírhatatlan és elképzelhetetlen, felfoghatatlan árnyalatokban játszanak itt mifelénk.

Amíg képes leszek megszólalni, ajánlom figyelmedbe kedves Olvasóm Takács Géza írásait! http://www.gondola.hu/cikkek/60813 

A másikat utólagos engedelmét kérve ide is másolom: (pontos lelőhelye itt: http://www.osztalyfonok.hu/uzeno.php

"Üdvözlet a nk7 résztvevőinek

Az oktatás közügy, mondja a 7. Nevelésügyi Kongresszus felirata. Persze hogy az, például olyasféleképpen, ahogy a tenger sós. De akkor miről szól ez a jelmondat Alighanem arról, hogy nálunk a tenger sem magától értetődően sós. Tengerünk, ha volna, már rég kérdéses volna a só is.
A kongresszus szervezői, némileg szégyenlősen tették a zászlóra ezt a tételt. Mert pillanatnyilag az a helyzet, hogy az iskola alkotmányos közintézmény ugyan, de az iskola a legkevésbé sem közügy. Azért nem az, mert ehhez látnunk, érzékelnünk kellene azt a közösséget, leginkább belülről, amelynek ügye. Csakhogy efféle közösség nincs. Itt-ott, mintha lenne, egyes kistelepülések a válság, az iskolabezárások hatására alkalmilag közösségként lépnek fel az iskolájuk megmentéséért. De ez az összetartás is többnyire addig tart ki, amíg az eljárás így vagy úgy lezáródik. Az átlag önkormányzatok számára az iskola rendszerint már csak drága közszolgáltatás. Mint a csatornázás vagy a hulladékkezelés. Meg kell oldani, de legjobb tőle megszabadulni, ha lehet. Közügyként való kezeléséhez először az önkormányzat hivatali elidegenedettségét kellene felszámolni, ki kellene szabadítani a helyi közhatalmi szerveket a kényszerek hálójából.
A megyéknek pedig lassan csömörük lesz az iskoláktól, nekik az iskola már csak igazgatási, pénzkezelési tétel. A befolyási terület növelése. De túl sok vele a vesződség.
Az iskola tipikusan magánügy lett. A felsőbb társadalmi rétegek, ha megmaradnak egyáltalán gyermekeik hazai iskoláztatásánál, néhány extra intézményben vásárolják meg a számukra szükséges szolgáltatásokat, vagy rosszabb esetben az átlag intézményekből próbálják kifacsarni a gyermekeiknek járó személyes figyelmet, és mélyen megvetik a náluk kevésbé tehetős társadalmi csoportokat amiatt, mert azok megpróbálják utánozni őket.
A legelesettebbek pedig az iskolán állnak bosszút saját nyomorúságukért. És maguk sem hiszik szinte, hogy még cukkolják is őket a partvonalról.
Az államigazgatás számára az iskola ugyancsak nem közügy, hanem politikai préda. Vagy olykor még annál is rosszabb, a győztesek ideológiai hadgyakorlatainak a színtere. Gazsó Ferenc volt az utolsó miniszter, aki még egyáltalán önálló oktatásügyi elképzelésekkel bírt. Saját szakmai-politikai koncepcióval. Utódai mindannyian az oktatás világán kívülről hozták a terveiket, gondolataikat, meggyőződéseiket, érveiket, érdekeiket. Ha rendelkeztek egyáltalán ilyesfélével. Hiszen Hiller István legnagyobb előnye elődeihez képest, hogy nem nagyon vannak ambíciói. Sőt, már a nagy jelenetekből is kiábrándult. (Ez persze a magyar közoktatás mai állapotában a kötelező segítségnyújtás megtagadása.)
Az értelmiség, ha az iskoláról beszél, többnyire példázatnak tekinti, hogy megmutassa, miért is nem bír ő itt közösséget vállalni semmivel. Vagy épp ellenkezőleg, miért kellene új sprituális szerveződés révén lemosnunk a gyalázatot.
Az iskola természetesen a tanároknak sem közügy. Az iskolára a tanárok többsége évek óta egyre nehezebb szívvel gondol. Az iskola egy kellemetlen, fárasztó, idegesítő, lélekőrlő és mind gyakrabban közveszélyes munkahellyé vált. Csapdává. Ahonnan nincs hova menekülni, de ahol egyre kevésbé lehet kibírni.
A tanárok persze szeretnék, ha az iskola közüggyé válna, és ahhoz méltóan volna kezelve, de a többség sajnos ma már jobban zavarba esne attól, ha figyelne rá a közösség, mint amilyen fájdalmas, hogy a tanár már nem tényező, legfeljebb mint céltábla.
Tehet-e bármit is a kongresszus, hogy a helyzet megváltozzék. Sajnos nem. Abból következtetek erre, hogy a kongresszus téziseinek megvitatását a kongresszusra készülődő tanári társadalom egyszerűen ellazsálta. Egyetlen komoly elemző kritika sem született. Vagy legalábbis nem került fel efféle írás a honlapra. És másutt sem akadtam a nyomukra.
A legalább egy éve működő kongresszusi honlap egy napig sem bírt működő fórummá válni. A kulturális közvélemény valószínűleg csak a napi sajtóból értesül majd a kongresszusról, és semmiféle jelét nem láttam annak, hogy idén vagy tavaly a közoktatás ügyei a botránykrónikákon túl közfigyelmet keltettek volna. S csodálkoznék, ha közgazdászok, politológusok, pszichológusok, írók, szociológusok, történészek, filozófusok, mérnökök, orvosok, szaktárcák szakértői befizettek volna a kongresszusra.
Az Élőlánc Mozgalom országos kampányt indított a kisiskolák megmentéséért. A magyar közoktatás vezető kutatói és hivatalnokai csak a vállukat vonogatják, hiszen cinkosok a történetben, s a tárgy nincs szóba hozva a tézisekben. A program szerint lehet róla szó. Ha akarom igen, ha nem akarom, nem.
A kongresszus azzal, hogy lényegében önfinanszírozóvá vált, alighanem beismerte, hogy még a közvetlen oktatásirányítás számára is magánkezdeményezésnek számít.
És természetesen nem küldöttek vesznek részt rajta, ma már nehéz is ilyet elképzelni (képviseleti demokráciánkban a képviseleti szellem tökéletesen kompromittálódott), hanem befizetettek. Akik nem képviselnek, hanem reprezentálnak.
És legalább egy színvonalas fogadást, egy jó koncertet feltétlenül elvárnak a pénzükért.
Jó szórakozást kívánok mindannyiójuknak.

Tisztelettel: Takács Géza

Monor, 2008-08-24"

Csatlakozom Takács Gézához, szórakozzanak nagyon jól a nevelésügyi kongresszus résztvevői. Csapjanak akkora dáridót, hogy el ne hallattszon odáig az iskolasirató kórusok hangja.