Magammal vittem minden reménytelenséget, hitetlenséget, tehetetlenséget és indulatot. Útközben nem is emlékszem, hogy vezettem volna, hogy minden lámpa zöld volt-e, olyan érzés volt, mintha valaki más utasa lettem volna hazáig, olyan messze jártak közben a gondolataim.
  Otthon aztán nem kellett semmit palástolnom, rejtegetnem, visszafojtanom. Mióta ezzel az osztállyal elindultam aggódva figyeli a családom is, mekkora változásokon megyek keresztül.
- Kész! Itt a vége! Nincs tovább! Nem várhatom meg, amíg odáig jutok, hogy nekem is pszihiáterre legyen szükségem! Senki nem hiszi el, hogy emberfeletti teljesítmény volt kibírni őket elsőben, eljutni velük idáig, és nem bírunk el még egy ilyen nehéz terhet, mint ez az idei jövevény.
  Csak mondtam, és mondtam, hogy hogyan lett percről percre nehezebb és nehezebb, és már nem kellett legyőzni a könnyeket sem.
- Ott kell hagyni őket! Ez nem állapot! Holnap szépen elmész orvoshoz, kiíratod magad és itthon maradsz! - mondta a férjem.
- Váltani kell anya! Meddig akarsz még várni? Egy csomó iskola van még a városban, ahol ismernek téged is, apát is, mindig van egy-egy üres állás! - mondta a nagyobbik fiam.
  Még hallgattam őket egy darabig, hogyan készül a szeretetből szövögetett háló a megmentésemre, és már akkor, ott, kezdtem gondolatban visszafejteni.
  Egyenként jelentek meg előttem a gyerekarcok, vajon melyikük hogyan élte meg a történteket? Megszelidült önvád, végtelen fáradtság, vihar utáni csend.
  Már sötétedett, amikor felébredtem. A kandalló tüze még néhány percig fogva tartotta a szememet. Színes pillanatképek lobogtak benne az osztályból. Nem az őrület pillanatai, csak a szépek közül néhány. Lassan összeszedtem magam, aztán átvonultam az íróasztalomhoz, és hozzákezdtem a másnapi feladatok előkészítéséhez.
- Holnap reggel szépen elmész a doktornőhöz! - szólt be a párom a nyitott ajtón.
- Majd reggelig még meglátjuk - mondtam. Hiszen neki is időt kellett hagynom, hogy megnyugodjon.

  Másnap - mint mindig, ha nem vagyok ügyeletes - reggel fél nyolcra az iskolában voltam. Egykedvűen ballagtam fel a lépcsőn. Az osztályterem előtt a szokottnál több szülő téblábolt. Mielőtt még latolgatásba foghattam volna jöttük felől, egyikük kedvesen megszólított. Annak a kislánynak az anyukája, aki miatt a legtöbbet furdalt a lelkiismeret, amiért nem tudom számára biztosítani a nyugodt tanulás feltételeit. Akinek az arcán mindig ott a gyermeki öröm egy-egy játék, vers vagy dal tanulásakor.
  - Mi történt tegnap Edit néni? Amikor Patrícia elmesélte, én is sírtam vele együtt. Ha tényleg elmegy, akárhová megy is, mi menni fogunk a tanító néni után!
  - Ugyan! Dehogy! Egy kicsit rossz napunk volt tegnap, ennyi az egész - mondtam, és még mosolyogni is próbáltam hozzá egy kicsit.
  - A Szilvike is rossz volt? - lépett közelebb a másik anyuka együttérző aggodalommal az arcán. Mellette a mindig cserfes kislány szomorú szemekkel, csendben várta a választ.
  - Neem! Szó sincs róla! Néha kicsit beszédesebb, mint kellene, de aggodalomra semmi ok - nyugtattam meg őt is hamar.
  - Akkor jó - mondta, aztán komolyan a kislányhoz fordult:
  - Mindig fogadj szót az Edit néninek! Hallottad?! - azzal elköszönt.
A kis hiperaktív Zénó anyukája kedves mosollyal köszöntött, fáradtnak látszom, mondta, pihenjek sokat a hétvégén.
  Az osztályba lépve már éreztem,alighanem egy különös bűnbánó nap következik, a maga édes, fájdalmas tulajdonságaival. Az fehértáblán katonás sorban rajzok, némelyiken írás "editnéni nek szeretel", "bocsáson meg", "töbet soha nem csinálok ijet".
  - Nagyon szép - mondtam komolyan, amikor türelmetlen várakozással hívták fel a figyelmemet, nézzem már meg, mi van a táblán. Végigpásztáztam én azt már egyetlen pillantással, csak nem akartam, hogy tudják, milyen egyszerű törölni egy tanító néni memóriájából az oda nem illő események képeit.
  Alig tettem le a táskát, kabátot, a két kis üldözöttlelkű, Pattantyús és Gedeon lassú léptekkel, párban, csendes szóval állt elém. Ilyet még kérésre sem tettek soha, nemhogy önként! Bocsánatot kértek. Ígérték, jók lesznek ezután. Nem olvadtam el, de egy arcsimítással jeleztem, hogy elfogadom a bocsánatkérést.
  - Rendben van - mondtam komolyan - majd meglátjuk.
  Tanító vagyok, hinnem kell a varázslatban. De tudom, hogy a változáshoz hosszú út vezet, és senki sem képes átugorni a saját árnyékát.

  Még legalább negyed óránk volt a napkezdő beszélgetésig, így amíg ők a reggelijüket eszegették, előkészítették a felszereléseiket én is visszavonultam a tanáriba néhány percre. Mire visszaértem az osztályba, már ott serénykedett ügyeletes kolléganőm (a másik iskolából érkezett osztályával együtt szeptemberben hozzánk), próbált a lelkükre beszélni, hogyan viselkedik egy okos iskolás. Segítségemre akart lenni, ahogy a többiek is, régiek és újak egyaránt.

  Az új fiú nem jött iskolába a bűnbánó napon, mert előző délután kolléganőm nyomatékosan felhívta a nevelőapa figyelmét, lássa orvos a gyereket, mert egyik megbotránkozást kiváltó cselekedete olyan higiénés problémát jelez, amivel feltétlenül orvoshoz kell fordulni.

 Ha a történet itt véget érne, talán még a mesék sorába is beküzdhetné magát. De sajnos még nincs vége...