Megtartottam a bemutató órát is. A részleteket talán majd megírom egy igaz történetben.
Arra mindenesetre alkalmas volt, hogy még egy utolsó megerősítést adjon azoknak, akik jelen voltak, hogy ebbe az osztályba csak akkor lehet újabb sajátos nevelési igényű tanulót elhelyezni, ha az ülőhelyek számán kívül semmiféle szakmai szempontot nem vesznek figyelembe.
Szeptembertől mostanáig küzdöttem azokért, akiket szó szerint a fogaim között hoztam át a túlpartra, a második osztályba.
Egyik kolléganőm azt mondta nekem nemrégiben:
- Tudod, azok készülnek ki teljesen, akik még nem adták fel, akik még hisznek benne, hogy tehetnek ezekért a gyerekekért valamit.
Ő is túl van már egy ilyen mélyponton.Idegkimerültség, betegállomány, küzdelmes felismerések. Most kisimultak a vonásai, nem operál az érzelmeivel, és nem kér segítséget senkitől. Kiegyensúlyozott. Megtalálta azt az örömforrást, amiből új életre tudott kelni. A munkájában már nem is keresi.
Azt hiszem, én is ott hibáztam el, hogy megpróbáltam észérvekkel alátámasztva küzdeni értük és magamért. Nagy hiba volt.
Felismeréseim, melyek alapján megkezdhetem az öngyógyítást:
- egy munkás vagyok a közalkalmazotti sokaságban, éppen csak számot nem nyomtak a homlokomra, azt is csak azért nem, mert amikor törlődik onnan valaki, elcsúfítaná a számegyenest
- nem szabad hinni a szólamoknak - nagyon is jó ez a szegregáció, a gettósítás azoknak, akik az ellenkezőjéről igyekeznek meggyőzni minket (igaz, hogy csak az orrukig látnak, de erről majd máskor...)
- ha szólok róla, hogy baj van, én leszek a "baj" (ha nem szólok, minden a legnagyobb rendben van)
- nem az én felelősségem, ha ezek a gyerekek majd... (borítékolni tudom a sorsukat? na és? kit érdekel?)
- semmi közöm a szellemi vagy fizikai nyomorhoz - akarata ellenére nem is lehet onnan kikényszeríteni senkit, elvégre személyiségi jog is van a világon!
- azok felé kell fordulnom, akiknek fontos vagyok - csak feléjük fordulni egészen!
Hozzászólások