Tegnap beszámoltam róla, milyen remek előadásokat hallottam. Egy röpke napra megint úgy éreztem, ez az, ami mellett elköteleztük magunkat, tisztán, világosan láttam a "jó" utat. Délibáb volt.
Az iskolámban, - ha ugyan lehet még annak nevezni - olyan folyamatok indultak el, amelyeknek már nem lehet megálljt parancsolni. A következmények pedig beláthatatlanok.
Napközis párom sokadik táppénzes hetéről tért vissza, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egész évben egyik napról a másikra faképnél hagy. Mindig a legnehezebb időszakokban teszi ezt. Bemutatóra készülődés, félévi szöveges értékelés, farsang, amikor amúgy is legtöbb a munka. Még a félévi értékelést is én készítettem el helyette két tantárgyból, amit ő tanít. Senki nem kérte számon rajta.
Gond nélkül a szemembe tud nézni. Kiegyensúlyozott, kipihent. Szerződéssel dolgozik nálunk, úgy érzi, neki most mindent lehet, hiszen szeptembertől valószínűleg nem itt fog már dolgozni.
Múlt hét óta a megyei napilap is egyre-másra "tudósít"-homályosít, hogy a bizonytalan szülő is biztos lehessen benne, egy olyan iskolába nem íratja be a gyerekét, ahol belviszályok dúlnak. Először egy nevét nem vállaló "valaki" számolt be arról, hogy a két iskola egyesülése olyan gyötrelmesre sikerült, hogy az idei tanévben nálunk vendégeskedő negyedik osztály teljes egészében távozni készül. Szerencsétlen feje azt hitte, ha egy másik osztályt (a másik iskolából érkező másodikosokat) is belekever ebbe a történetbe, kevésbé fog kilógni a lóláb. A másodikos osztályfőnök kikérte magának, amit művelnek, válaszlevele hamarosan meg fog jelenni a lapban, ezúttal névvel, címmel. Mert a tisztesség vállalható.
Nekem még vannak emlékeim arról, ha egy osztályban nagy szervezkedésbe kezdenek a szülők, ott meg szokták kérdezni az osztályfőnököt, napközis nevelőt, van-e köze a szervezkedéshez. Nálunk ez a napnál is világosabb. Mégsem kérdez rá senki. A kedves "vendégosztályfőnök" már pontosan tudja, hogy hol fog dolgozni a következő tanévben. Hálából, amiért őszintén és nyitott szívvel fogadtuk, év eleje óta szervezi, hová menjenek innen búcsúzó negyedikesei. És még az újságban is közzéteszi. És nem sül le a bőr a képéről! Napközisével együtt!
A két levél között, nehogy téma nélkül maradjon a megyei napilap, ma ismét rólunk szóltak benne a hírek. Egymásnak ellentmondó állítások, sunnyogások. Ez most veszélyesebb. Ebben már a politika is benne van.
Most döbbentünk csak rá, mi volt az a plusz, amitől olyan jól éreztük magunkat korábban a tantestületben. Soha nem politizáltunk. Nem foglaltunk állást egyik párt mellett sem. Kizártuk a politikát a falaink közül.
Az idén ez is megváltozott. Az érkezők közül sokan elkötelezettek, sőt! Még egy képviselő is van köztük (Erre mondják, hogy Isten nem ver bottal?!). Az önkormányzat nekik nemcsak fenntartóként ellenfél, hanem politikai ellenfél is. Most a fejünk felett, de a mi bőrünkre játszanak.
Normális esetben a munkáltató (esetünkben még kettő is van, a régi és a megbízott igazgató is) elejét veszi az önjelölt nyilatkozók által okozott károknak. Nálunk viszont mindenki, aki döntési helyzetben van, hallgat.
Ilyenkor a szegény halandó (közalkalmazott tanító, tanár) kombinálgat. Gondolkodik. Nem szép tőle, de ezt teszi. És újságot olvas. És közben Karácsony Sándor sorait ismételgeti magában: "A pedagógus nem lehet elkeseredett, megtorpant ember, mert a pedagógusnak egyetlen karizmája van: a jövőbe vetett hit optimizmusa."