"Háború van, hát háború van, mit tagadjuk. Kitört az első tanító és tanítvány legelső találkozásakor, és tartani fog, míg csak iskola lesz a világon. Legfeljebb a hadieszközök és a harcmodor módosulnak néha. A diákháborúról az él a diáktudatban, hogy a tanári kar kezdte. És ez meglehetősen valószínű, úgy első látásra. Ők az idősebbek, okosabbak, tapasztaltabbak, hatalmasabbak, a minden tekintetben előnyösebb helyzetben levők. A diák, különösen az első osztályosok kis ártatlan, teljes mértékben ki van szolgáltatva önkényüknek. Egy ilyen tíz-tizenegy esztendős naiv lélek jóhiszeműségében vall, mint a parancsolat, ha kérdik. Késő bánat, eb gondolat aztán, mikor utólag keserűen kell tapasztalnia, hogy jobban tette volna, ha egy kicsit óvatosabb. De megtanulja. Első intőkonferencia, vagy legkésőbb értesítőosztály után tudja már mind, hányadán állunk. És ha a felsőbb osztályosok jóakaratú figyelmeztetésének el nem hitte, tapasztalhatja a maga bőrén, hogy nem babra megy a játék. Humbug minden takargatása a meztelen igazságnak, smonca az, hogy „nézd, édes fiam, tekintsd bennem az atyai jó barátodat”. Háború van, életre-halálra szóló elkeseredett küzdelem, végkimerülésig, ember ember ellen, olyan keserves kézitusában, amilyenről a gorlicei áttörés alkalmából lehetnek emlékeik azoknak, akik végigcsinálták. Van, aki nem hiszi? No, sétáljon velem egyet, és nézelődjünk. Ha igaz az, hogy nincs háború, minek az a nagy fegyverkezés? És mi az, ha nem arzenál, amit itt most megmutogatok? Hadi múzeum talán? Lehetni lehetne, de ki meri azt állítani, jótét lélek diákember, hogy kimentek már a divatból eme szúró-vágó szerszámok? Notesz, osztálykönyv, intőcédula, index. Tehát szekunda, beírás, intés, buktatás. Hazaizenés, szülők felcitálása, büntetésfeladat, viccelés (igazi nevén froclizás). „Kicsípés”, „padból-folytattatás”, örökös gyanúsítás a puskával, dolgozatíráskor életbe lépett rendszabályok a lesés elkerülésére, pikkelés és néha pofon is. Referálások osztályzás előtt, br... Kijelentések, mint pl. maguk akarnak kibabrálni velem? Esetleg: hiszen, ha akarnám, még a jeleseket is megbuktathatnám, jó lesz vigyázni... „Ahám, maga az a híres futó?” ... dúl a háború. A pad alatt mindig nyitva van a könyv, ha a pad tetején be kell csukva lenni. A pad alatt Winnetout olvasom, mikor a pad tetején Vercingetorix viselt dolgai vannak soron. A pad alatt óvatosan továbbcsúsztatom azt a bizonyos cédulát, amelyre rá van írva, hogy „add tovább Szabónak”, miközben arcom a leghíresebb reneszánsz festők angyalkáinak ártatlan mosolygását ölti magára, a pad alatt puska lapul, tavalyi dolgozatfüzetek bújnak meg ártatlanul, a pad alatt szoktam odaszíjazni az előttem ülő bal lábát a padhoz, hogy vergődjék majd, ha fel akar ugrani, a pad alól indulnak titokzatos útjukra a tintás lábú legyek... A pad alatt konferenciáznak, sakkoznak és indulnak nyaktörő körútra osztályszerte a merészebbek, a pad alatt működnek a bicskák kezdőbetűk arányában, a pad alatt írja meg az ember a házi feladatát, sőt még szundíthat is egyet adandó alkalommal, bizonyos esetekben, ha úri kedve éppen úgy találja jónak. A pad alatti világ alattomos tagadása mindennek, ami a pad fölött szokásos és kötelező. Titkolt, de elszánt és egymás között minduntalan hangsúlyozása annak, hogy ami odafönt. történik, ahhoz nekünk semmi közünk, abba akaratunk ellenére sodródunk bele, kényszernek engedve élünk benne, annyira hajtjuk meg dacos fejünket előtte csak, amennyire okvetlenül muszáj. Gessler kalapszerű tekintélyszimbóluma előtt fogcsikorgatva tesszük tiszteletünket, ahol lehet és ahogy lehet becsapjuk, kijátsszuk, bolonddá tesszük, kifigurázzuk."/Karácsony Sándor/                                                                                                       

Mi erre a háborúra szegődtünk. Erre a kedves küzdelemre. Ami napjainkban folyik az iskolák életében, annak semmi köze ehhez. Bábok egy madzagon. Ezek vagyunk mi: szülők, gyerekek, pedagógusok. El kell vágni a köteleket. Nem kell meghallgatni a szenzációhajhász hírmondókat, a pökhendi nyilatkozókat. Zárjuk ki őket az életünkből. Forduljunk egymás felé azokban a közösségekben, amelyekben élünk. Nem szabad tovább külső segítségre várni. NEM FOGNAK SEGÍTENI! Az oktatásirányítás eladta a lelkét a politikának. Ha fideszes vagy, krétáért kiálts, ha szoci, akkor aktívtábláért! Agyrém! Nem?
Esélyekből is pontosan annyi jut minden gyereknek, amennyit képesek vagyunk nyújtani nekik. Az integráció is, a szegregáció felszámolása is csak mese. A madzag mézes része. A nyilvánvaló, de rejtett szándék egészen más.
Nem kell félni! Gondoljunk csak József Attilára:
"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis." Embernek kell lennünk, maradnunk! Szeretettel és türelemmel egymásba kapaszkodni, segíteni, támogatni, együtt erősödni, leválni.