A mi iskolánk az utolsó pillanatait éli. Tudom, nem vagyunk egyedi eset. Az Oktatási Jogok Biztosa nagyon tényszerű képet festett a jelenlegi helyzetről. Vajon történni is fog valami, vagy tegyem a cikket a többi közé?
Teljes változat: itt.

"A közelmúltban azt nyilatkozta, hogy az iskolák belső életét az agresszivitás fogja tönkretenni.

Egyre többen keresnek meg bennünket tanárok, szülők, hogy olyan helyzetek elé kerülnek gyerekek és felnőttek, amivel nem tudnak mit kezdeni.

A híradások az utóbbi hetekben ilyen szörnyűségekkel vannak tele. Mi lenne, vagy mi lett volna a teendő?

A pedagógusok panaszkodnak, hogy nincsenek eszközeik az erőszakos cselekmények kezelésére, s nem mindig tudnak a szülőkkel egyetérteni, de még találkozni, beszélni sem. Nem tudják, hogy kitől kérjenek segítséget, mert az iskola belső világában a szabályozók kevesek ahhoz, hogy az ilyen helyzeteket kezelni lehessen.

És nincs igazuk? Nem eszköztelenek?

De. Ám furcsa helyzet az, amikor az oktatási jogok biztosa mondja a pedagógusoknak, hogy ne kérjenek több eszközt. Már így is annyi van a vállukon, hogy alig látszanak ki alóla. Inkább azt kellene megnézni, kik azok, akik gyermekekkel foglalkoznak, és ezért kapják a fizetésüket. Ilyen a gyermekvédelmi felelős, a családsegítő, a gyermekorvos, a gyermekpszichológus, azok a civilek, akik egyre többet foglalkoznak a családok megsegítésével, a börtönparancsnok, aki a fiatalkorúakra vigyáz...

 ...a rendőr, az ifjúságvédő, már ha van belőlük elég...

 ...meg az ügyészek, akik fiatalkorúakkal foglalkoznak. Sok ilyen szakember van, és mind mást tud. Rengeteg tapasztalatuk van, csak soha nem szokták egy közös asztalra kiborítani, és megnézni, hogy vajon együtt mit ér. Mert akkor a tanár tudná, hogy kit kell felhívnia, ha bajban van, ha segítséget kérne.

Azt gondolja tehát, hogy nemcsak a pedagógusnak kellene valamit másként tennie?

Bíznia kéne azokban a szakemberekben, akik szintén gyermekekkel foglalkoznak. És nekik is bízniuk kellene a pedagógusokban. A rendőrség és az iskola viszonya ma minimum hűvösnek mondható. Ha összeülnének, kiderülne, ki mit tesz azért, hogy az erőszakot vissza lehessen szorítani, és egymástól tudnának tanulni. Fontos, hogy senki ne maradjon magára. Sem a gyermek – legyen akár elkövető, akár áldozat –, sem a családok, sem a pedagógusok.

Bizonyos országokban más a kultúra, más az intézményrendszer, más a gazdasági háttér, mások a szokások, és szigorúbb a törvénykezés. Svájcban hét, a franciáknál tíz év a büntethetőségi korhatár. Ezt mi is megtehetnénk, de közben nincsenek meg a megfelelő intézmények, hiszen szinte az egész ifjúságvédelmet szétlőttük. Szóval, ez nem megoldás. Ami meg lenne, az riasztó.

Egyetértek. A dolgokat mindig úgy érdemes szemlélni, hogy mi az, amit már holnap meg tudunk csinálni, és mi az, amire csak később kerülhet sor. Már holnap meg lehet keresni a lehetséges segítőket. Ez nem kerül pénzbe, nem kell szakértőket felkérni, hogy kiderítsék, mit is kellene tenni. Ehhez elég a helyi telefonlista is.

Ez a pedagógus dolga lenne?

Nem a pedagógusoknak kellene az első lépést megtenniük, hanem a helyi önkormányzatoknak, mivel az ő fenntartásukban vannak az intézmények, a gyermekjóléti szolgálat, a családsegítő, a nevelési tanácsadó, és szoros kapcsolatban állnak a rendőrséggel, akár még az ügyészséggel is."