sulifon

Részlet egy elsős tanító néni naplójából:

 "November utolsó hétfője. Fél nyolc körül, amikor a gyerekeket és szülőket ügyeletes kolléganőnk felengedte az osztálytermekbe, óriási kiabálásra szaladtunk ki a kistanáriból. Lóki Mariann apja és anyja kiabált egy másodikos kislány anyukájával. Alig tudtam betuszkolni őket az üres napközis termünkbe, hogy legalább ne a folyosón cirkuszoljanak, mindenki szeme láttára.

  A szülőkkel együtt behívtam a gyerekeket is, akik miatt folyt a csetepaté. (Megjegyzem Lóki apukát ma láttam először, amióta elsős gyermeke hozzám jár. Jobb belépőt is koreografálhatott volna magának.)

  A teremben is alig tudtam lecsendesíteni őket.

- Mer’ én .... vagyok, azér’ az én gyerekemet ne fenyegesse meg senki! Milyen alapon mondja azt az én kislányomnak, hogy felakassza?!

- Gondolja meg, mit beszél, mielőtt bárkit vádol! – mondtam határozottan, de ők csak kiabáltak tovább.

- Azt akarja mondani, hogy az én hétéves kislányom hazudik?

- …? Volt már rá példa, hogy kiszínezte a történeteit. Mondd el Mariann, hogy történt?! – fordultam a gyerekhez, de a felbőszült szülőpár és a másodikos kislány anyja is ismét hangosan egymásnak estek.

- Én nem is mentem be az elsősök osztályába, csak az osztályajtóba álltam és a Gedeont kerestem péntek reggel, mert a kislányomat előző nap úgy hasba rúgta, hogy utána még délután is rosszul volt.

- Akkor az én kislányom nem mondta volna! Hogyan találna ki magától ilyet egy hétéves gyerek? Tudom, hogy ennek ad igazat, mer’ ez magyar!

- No ezt most hagyják abba! Itt szó sincs arról ki magyar és ki nem! A gyereket szeretném végre hallani. Hallgassanak el! Mondjad Mariann, hogy történt?!- fordultam ismét a gyerek felé, és úgy tűnt a többiek is szót fogadnak.

- Az úgy történt…. – kezdte kissé megszeppenve a kislány - ,hogy az Anett mondta nekem, hogy a………. anyukája keresett engem, mert bántottam a kislányát.

- És hozzád is odament ez az anyuka? Bement az osztályunkba péntek reggel, vagy bármikor máskor? Neked mit mondott?

- Nekem az Anett mondtaaaa…

- Neked mit mondott? Odament hozzád ez az anyuka?

- Neeem…hozzám nem jött oda.

- Hívd át Anettet!

  Somogyi Anett sem először mesterkedik hasonló módon. Rögtön világossá vált előttem az egész történet.

  Anett is meglehetősen szégyenlősen, megszeppenve lépett a terembe. Átöleltem a vállát mindkét kislánynak és kértem Nettit, mesélje el, hogyan történt a „fenyegetés”.

Ugyanazt a történetet adta elő, amit előtte Mariann. Kiderült tehát, hogy a felbőszült szülőpár teljesen alaptalanul esett neki szegény anyukának, aki jogosan háborodott ugyan fel, de elhibázottan reagált, amikor ő is kiabálni kezdett sértettségében.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy bocsánatot kérjenek! – néztem a bősz apukára.

- Hát, ha így van, akkor bocsánatot kérek. – szólalt meg most már megnyugodva, de cseppet sem úgy, mint aki bánja a durva önbíráskodást.

- Nekem ebből elegem van! Ezt nem lehet egy bocsánatkéréssel elintézni! El fogom vinni ebből az iskolából a kislányomat, mert itt mindig bántják, megverik, hasba! - kezdett rá most újra az "igazság" birtokosa.

- Nekünk most már mennünk kell, kezdődik a tanítás. Remélem mindenki tanult a dologból. – terelgettem kifelé a szülőket, s az osztály felé a lányokat.

  Ilyen nagyszerű hangulatban láttam munkához az első órában. Ahhoz képest egészen jól sikerült óra kerekedett belőle. Az e betűt tanultuk ma, és az összeolvasásnál is sokan ügyeskedtek már.

  Az első szünetben Pattantyús anyuka hívatott le a portára, és közölte, azért jött, hogy Milánt fodrászhoz vigye.

- Az e betűt tanuljuk anyuka! Nem ér rá az a fodrász délután?

- Nem. Csak most tudja fogadni a gyereket. Én meg délutános vagyok, nem tudom máskor elvinni.

- Akkor két dolog lehetséges. Délután külön tanítom meg Márknak az új betűt. Vagy megtanítja neki?

- Most ezt miért mondja?
- Megtanítja vagy sem?

- Megtanítom! – válaszolta nagyjából annyi cinizmussal a hangjában, amennyit tőlem kapott a kérdésben.

- Akkor viheti. - mondtam, aztán felszaladtam a lépcsőn, szóltam a folytonosan a folyosón rohangáló Milánnak, hogy vegye a kabátját, lent várja az anyukája.

Másnap reggel Pattantyús anyu várt a folyosón. Felháborodva mutatta, hogy Márk szeme körül mekkora monokli van, és elege van már abból, hogy az ő kisfiát itt bántják!

- Ki bántotta? Ki tette ezt veled Milán?

- A Gedeon.

- Mikor?

- Tegnap – mondta az anyuka még mindig kikelve magából.

- Tegnaap?! Tegnap Gedeon nem is volt iskolában!

  A háborgó anyuka ekkor ártatlan gyermekére nézett, aki megszeppenve vallotta be, nem bántotta senki, szaladgálás közben esett neki valaminek tegnap délután az udvaron.

  Hogyan végződött volna ez a történet, ha Gedeon tegnap történetesen nem hiányzik? Nem tudom.

De talán történet sincs, ha Pattantyús anyuka nem akart volna borsot törtni a tanító néni orra alá, aki amiatt a vacak e betű miatt nem akarta elengedni Milánt tanítási időben fodrászhoz. "

Az igazsághoz tartozik, hogy ez a gyerek, első osztályban közel 200! óráról hiányzott. Ebből több hetet igazolatlanul. Szülője nem egyezett bele az osztályismétlésbe.                Most második osztályban úgy tudom őt foglalkoztatni, mintha ismét első osztályos lenne. Szülői beleegyezés nélkül alsó tagozatban nincs évismétlés!

Kedves Olvasóm! Csodálkozol-e, ha ez a gyerek kudarcot kudarcra halmoz majd általános iskolai évei alatt?

Részletek egy elsős tanító néni naplójából:

  "Maugli már az udvaron rohangált és mászta a korlátokat szorgalmasan, amikor az ebédlőben tízóraiztunk. A csupa üveg ebédlőfalon keresztül jól láthattuk őt. Néha meg-megkergette egy-egy nagyobb gyerek. Egyszer csak megjelent köztünk és azt mesélte – nem kis felbolydulást okozva a tízóraizók között -, hogy a nagyok mennyi krétát dobáltak le az udvarra neki. Krétával célozták meg a szerencsétlen gyereket, és mint később kiderült, nemcsak azzal. Az ebédlőből kifelé jövet elkaptam a kis vadóc karját, hogy ne az udvar felé vegye az irányt, hanem jöjjön föl velünk az osztályba. Nedvesnek éreztem, ezért a vállánál fogtam meg ismét, de ott is nedves volt rajta a ruha.

- Mitől vagy csurom vizes? – kérdeztem tőle, bár olyan nagyon nem is érdekelt, mit fog válaszolni. Nagyon elegem volt már belőle, hogy a sok alulnevelt, pszichés zavarokkal küszködő, hiperaktív gyerek mellett még az ő hajkurászása is a feladataim közé tartozik. A választól azonban majdnem földbe gyökerezett a lábam.

- A nagyok, a László Józsi, meg a többi gyerek leköpködtek az ablakból, meg dobálták a krétát!

Szólni sem tudtam a döbbenettől. Ez már kibírhatatlan!

  Az utolsó óra végén több gyerek már semmiféle felkínált tevékenységre nem reagált. Pattantyús, Végh minden feladat mellől elsündörögtek és csak úgy kószáltak az osztályban. Megbíztam hát őket, hogy rakják össze azt a néhány puzzle-párnát, amit legutóbb apró darabokban hagyva raktak a helyére. A munka kicsit tovább tartott, mint az óra, közben Maugli is csatlakozott hozzájuk. Az osztálytól már elköszöntem, ők átvonultak a napközis termünkbe Éva nénihez, én pedig beszélgetni kezdtem a három gyerekkel.

- Látod, milyen ügyes vagy! - dicsértem a kis Mauglit. Légyszíves ne hagyj itt mindig bennünket! Ha köztünk maradsz, akkor nem bánthat senki, akkor meg tudlak védeni. De ha mindig elcsavarogsz, akkor nem tudok segíteni rajtad, amikor bajba kerülsz!

  A gyerek csak rakta a puzzle darabokat sietősen – és nagyon-nagyon ügyesen – és nem szólt semmit.

- Tudom, hogy nehéz az életed. – mondtam ki véletlenül hallhatóan, bár inkább csak magam elé, halkan. Nem is vettem észre, hogy a másik kettő közben feszülten figyelve hallgat, amikor Végh Szilárd megszólalt.

- Pedig azt még nem is tudja, amit nekem mesélt, hogy megverik otthon sodrófával a testvérei meg az anyja, meg nekilökik a hűtőnek, a fejét meg a cementlapba verik, meg nem adnak neki enni. – sorolta a gyerek vég nélkül, és még sorolta volna, ha vadócunk váratlanul be nem kapcsolódik.

- De a mamám ad! Meg pénzt is ad, amikor mondom neki!

Pattantyús, aki mindeddig hallgatott – a vad Pattantyús év eleje óta nem hallgatott még ennyi ideig egyvégtében -, most lassan odasétált Mauglihoz, átölelte és barátságot ajánlott neki.

- Majd én vigyázok rád, hogy senki se bántson. Jó?

- Jó. – válaszolta ráhagyóan a gyerek, és mintha csak ők ketten lennének a világon, lassan, párosan kisétáltak az osztályból. Így mentek át a napközis terembe. Utánuk néztem. Szilárd is abbahagyta a munkát, elköszönt.

  A napköziből ebédelni mentek, aztán az udvaron játszottak egy kicsit. Én közben  kolléganőm termében összeraktam egy számítógépet, hogy a fejlesztő foglalkozásokon is lehessen használni, meg is feledkeztem arról, hogy a gyerekeknek azt ígértem, ebéd után visszajöhetnek még az osztályba hozzám kirakózni. Akkor jutott eszembe az ígéret, amikor már ismét az osztályomban voltam. Arra gondoltam, biztosan megfeledkeztek már az ígéretemről és vidáman játszanak az udvaron, amikor Maugli hirtelen feltépte az ajtót, egy szót sem szólt, csak nekikezdett a kirakózásnak. Mintha ott sem lettem volna. Én sem szóltam semmit, hagytam, hadd foglalja el magát. Alig telt el pár perc, Éva néni állt az ajtóban, meglehetősen feldúltan szólalt meg.

- Maugliért itt van az apukája. Már éppen ideje, mondta – úgy, hogy csak én halljam - , mert az udvaron megint olyan műsort csinált a gyerek, hogy mindenki őt hajtotta, kimászott a kerítésen keresztül az utcára, ott rohangált, attól tartottak, hogy elüti egy autó.
  Úgy látszik minden igyekezetünk hiábavaló. Maugli már megszelidíthetetlen.

  A tanáriban beszámoltam a történtekről fejlesztő kolléganőmnek, aki ma a harmadik órában kivitte Mauglit, hogy a DIFER-vizsgálatot folytassa vele, de elmondása szerint a gyerek kétszemélyes kapcsolatban sem volt munkára fogható. Beszélgetés közben viszont végig arról mesélt, hogy tegnap délután a testvére hogyan ütött agyon egy macskát, az hogyan szenvedte végig az éjszakát, amíg végre reggelre kimúlt, s hogy ő ezt nem először nézte már végig.

  Mindezek történnek 2006-ban, egy olyan osztályban, ahol baleseti szaknyelven szólva tizennyolc súlyos, két súlyos, életveszélyes, és három könnyebben sérült gyerek van. A legmagasztosabb szakmai célok által vezéreltetve hívják magukat okosnak tartó emberek ezt integrációnak. Valóban az. Hatására a három könnyű sérültből is minimum középsúlyos válik majd.

  Mostanra már minden lehetséges módot megragadtam, hogy ezen az áldatlan állapoton változtassak. Fordultam az ifjúságvédelemhez, az iskolavezetéshez, a családsegítőkhöz, a nevelési tanácsadóhoz, a tanulási képességvizsgálóhoz, családot látogattam, próbáltam beszélni a szülőkkel. Lassan három hónap is eltelik és mi még mindig ilyen áldatlan állapotok között vagyunk kénytelenek élni elsős, egyszeri és megismételhetetlen életünket. "

/A gyereket egy hónappal később egy távoli helyre, intézetbe vitték, majd nevelőszülőkhöz adták. Azóta, ha egy-egy hasonló esettel találkozunk, nem kevés cinizmussal jegyezzük meg,"keresni kell egy macskát!".Hiszen amíg a gyerek sorsáról volt szó, nem történt semmi. Ahogy tudomást szereztek az állatkínzásról, rögtön intézkedtek. Normális ez a világ?/

 

Részletek egy elsős tanító néni naplójából:

"Szeptember harmadik hete. Gondterhelten, de megkönnyebbülve engedtem ki az elsősöket a teremből. Egy rövid szusszanás után irány az ebédeltetés.Szigorúan társadalmi munkában, ahogy egy márkás (de inkább címeres) bolsevikhoz illik.Napközis társammal ketten is alig győzzük rendes mederben tartani az ebédlői rendet. Amíg esznek, addig nincs háború. De előtte és utána, mint a megkergült vadak.

   Az étkezésekkor is sok-sok jel árulkodik arról a végtelenül kusza világról, amelyből érkeznek nap mint nap.

  Az a sovány kis szőke lány- akiről az édesanyja kisbabakorában lemondott, s akit a nagymamája nevelt öt éves koráig(őt anyjának tudta!) , akinek most az édesanyja testvére a nevelőanyja ( a nagymama meghalt két évvel ezelőtt), és közben az igazi anya is előkerült egy-két éve és rendszeresen látogatja, magával viszi a kislányt- rendkívül sokat eszik. Pótol.  Minden nap kétszer is kér a tízóraiból, ebédből. Ilyenkor erőltetett, görcsös vigyormosoly jelenik meg az arcán. Izmait megfeszíti közben, aztán amikor megkapja amit kér, komoly, közömbös tekintettel lát hozzá ismét.

  A csontos, vézna, fekete szemű, folyton beszélő, folyton cselekvő, mégis állandóan lemaradó kisfiú, hipermotív tünetekkel rendelkezik. Rengeteget eszik.

  Kelemen Zénó valóban aprócska. 1:4-es fej-test aránya, kicsi, vékony teste inkább egy középsős óvodásra hasonlít, mintsem egy 7!évesre. Az ebédlőben izeg-mozog, válogat. Minden gátlás nélkül, jókedvűen szaladgál, hangoskodik, önfeledten sikongat, semmiféle kérés, utasítás nem zavarja ebben. Ha megállítom, úgy néz rám, mintha egy másik dimenzióból érkezett volna.

  Az elsősök közül fejlett testalkatával kitűnő, két évnyi óvodai visszatartás után érkezett Nándi összerendezetlen, kényszeres mozgással, merev kéztartással tunkolja az összes főzelékfélét. Ilyenkor az egész teste mozog. Megdolgozik minden falatért.

  Gedeon és Misi ösztönlények. Dupla adag leves, és mindent az utolsó cseppig, mert ez a biztos mára. Az evés az egyetlen dolog, amit nagy odafigyeléssel végeznek az iskolában.

  Pattantyús Milán itt sem áll le egy pillanatra sem. Pörög, szerepel, bohóckodik, feldönt, ugrál, rázza magát, vigyorog, grimaszol, szája körül ott az ebéd összes színe, haja felborzolva, folyton kihevült, szemei mintha állandóan lázban égnének.

  Végh Szilárd hányattatott életének leple, a mosolya, soha sem hagyja el, egy pillanatra sem. Evés közben, utcán, folyosón, tanteremben, mindenütt. Huncutul néz hozzá. Nincs másik mimikája. Minden helyzetben ezt használja, mintha boltban vett gumiarcot látnék. (Amikor apját a saját házuk előtt agyonverték, még kisbaba lehetett.)

   Noémi az asztalnál is szertelen bohóc. Hamarjában bevégzett étkezése után napi feladat egy kis gusztustalankodás, szalvétaúsztatás, hajrázás, székretérdelés.

Nyéki Marci marokra fogja a kanalat, fogával marcangolja a kenyeret, ruháján még a tegnapi ebéd maradéka.

És ez csak az egyik fele. Nem a szebbik, és nem is az csúnyábbik. Az egyik. De ahogy kolléganőm mondaná: innen szép nyerni! "

 

  Ha az előző két bejegyzést elolvastad, bizonyára érezted, mekkora ellentmondás feszül közöttük. A mindennapjainkat is ez jellemzi.
  Maradjunk még egy kicsit az előző tanévnél, annál, amelyikben - ma is azt mondom, és amíg élek, emlékezni fogok rá - naponta éreztem úgy, hogy belehaltam.
  A Humán Erőforrás Fejlesztési Operatív Program pályázatán nyertünk egy halom technikai eszközt, tanfolyami képzést, kompetencia alapú tanítási programcsomagokat. A szövegértés-szövegalkotás kompetenciaterület gazdája lettem. Első osztályban teljes óraszámban tanítottam ezzel a programmal. Később még vissza fogok térni rá, mit is jelent tartalmában és mennyire hatékony. (Mert hatékony!)
  A tantermeinket interaktív eszközökkel szerelhettük fel, laptopokat kaptunk, elérhető internetkapcsolattal rendelkezünk minden osztályból.
  Az iskolában kialakult szemléletmód, az alternatív tanítási módszerek alkalmazása, a felszereltségünk, a program, amellyel dolgozhatok megsokszorozta az energiáimat. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd  Vekerdy tanár úr szemléletét tükröző módszerekkel dolgozhatok az iskolában, és nem hittem, hogy ez az álom valósággá válhat.
  És ezt a rengeteg jót, rengeteg csodát egy "végvárban" kell felszínre küzdenem minden nap, ahol egy verssor lüktet az agyamban állandóan, "régi dicsőségünk hol késel az éji homályban?" 
  Mert hiába minden, amíg nem teremthető meg az iskolai lét alapja, a rend.
 

  Beszéltem már róla, mennyi mindent kipróbáltunk, megismertünk az elmúlt tíz évben, hogy a kialakult helyzethez alkalmazkodni tudjunk. Mert a gyerekekről semmilyen körülmények között nem mondhattunk le, még akkor sem, ha a sok hibás törvényi szabályozás, várospolitikai ballépés miatt arra kényszerültek(kényszerültünk), hogy egy osztálynyi másságot, devianciát, szorongást, elesettséget, vadságot elfogadva, eltűrve kezdjék meg iskolai életüket, felépítsék saját  tudásukat,  megismerjék  és elfogadják önmagukat és másokat.
  Egy ilyen összetételű, többségében családi elvárások nélküli, szabálytudattal nem rendelkező, az óvodai perifériáról érkező gyerekközösséggel egyetlen módon haladhat az ember előre. Mégpedig úgy, ha varázsolni kezd. A varázslathoz pedig kellenek azok a feltételek, amelyek nálunk, az alsó tagozatban adottak

•  évek óta nem zavarja meg csengő a délelőtti munkát
•  minden reggelt beszélgetéssel kezdünk 8 órakor, és negyed 9-kor kezdünk tanulni
•  leggyakrabban kooperatív technikákkal dolgozunk, elfogadott a munkazaj
•  tevékenykedünk, sokat mozgunk, játszunk,ha kell többször tartunk szünetet, ha belefeledkezünk egy munkába, nem szól ránk senki, ha a következő óra alatt lopakodunk le tízóraizni
• csak a testnevelés órák idején kell az órarendet tartani, azt is csak azért, hogy minden osztály bejusson a tornaterembe
• az órarendünket csak "sorvezetőnek" használjuk, így a délelőtt egy folyamatos játék, amelyben helyet kap - ott, ahova természetes módon beleillik - a matematika, a vers, a mese, a környezetismeret, az éneklés, az énekes játék, az olvasás, írás, rajzolás, festés

  A 2005/2006. tanévben búcsúztam el akkori negyedikes osztályomtól. Náluk még - kis jóindulattal - lehet integrációról beszélni, mert nagyjából egyharmad részben voltak köztük sajátos nevelési igényű tanulók. Igazi gondot inkább sajátos nevelési igényű szüleik jelentettek számomra. Nagyon megszerettem őket négy év alatt, még ma is gyakran visszajárnak, esténként beszélgetünk msn-en, pedig már hatodikosok.
  A következő tanév, a 2006/2007-es, addig elképzelhetetlen megpróbáltatásokat hozott számomra. Én ettől a tanévtől számítom a szegregáció csúcspontját.

 Ebben az osztályban MINDEN gyerek valamiféle – enyhébb vagy súlyosabb – hátránnyal kezdte meg általános iskolai tanulmányait. Van köztük érzelmi, értelmi,  lelki sérült gyerek, úgynevezett „csavargó, utcagyerek”, agresszív viselkedésű, antiszociális magatartású, önmagát és másokat sem becsülő gyerek,  hiperaktív, beszédkényszeres, figyelemzavarokkal küzdő. Ez az osztály egy spontán szegregáció eredménye.

 Rólam mindig azt mondták - és úgy is éreztem, éltem -, erős vagyok és mindig vidám. Lehetetlen nincs, csak tehetetlen! A tavalyi tanévben azonban többször is úgy éreztem, ember feletti küzdelem az, amit nap mint nap folytatok. Belehaltam. Naponta.

Egy olyan városban élünk, amelyik  magyarországi viszonylatban a legdinamikusabban fejlődő városok közé tartozik. Mindenütt gyönyörű közterek, szökőkutak, új és felújított utcasorok, bevásárlóközpontok. Csak arról a "tegnap" még patinás városrészről feledkeztek meg, ahol a mi iskolánk is áll.
  Időközben az ártéri lakosság terjeszkedett. Egyre több - ma már felújításra szoruló, de egykori módos gazdájáról árulkodó - házat vásároltak(vásárolnak) meg a környéken. Ez önmagában nagyon örvendetes lenne, csakhogy az őslakosok életét nagyon megkeserítik az új lakók. Hangos mulatozások és veszekedések közepedte élik mindennapjaikat. Legkisebb jelét sem adják az alkalmazkodásnak. Nagy értékű, szép fekvésű házak váltak a környéken eladhatatlanná.
  Van egy gyönyörű park az iskolánktól kb. 200 méterre. Néhány éve még a testnevelés órákon, a délutáni napközi időben vidáman élveztük ott az őszi és tavaszi napsugarakat. Egy-egy osztálynyi gyerekkel kisétáltunk gesztenyét, falevelet gyűjteni. Ma már nincs bátorságunk ezt megtenni.
 

Kertesi Gábor és Kézdi Gábor tanulmányából kiemeltem néhány gondolatot.

Hungaricum: teljesen szabad iskolaválasztás

- Ezzel nem lehet vitatkozni, ez tény!

A szegregáció decentralizált mechanizmusok által is kialakulhat: erre legjobb példa az a világviszonylatban is ritka kivételnek tekinthető hazai szabad iskolaválasztási rendszer.

 - Jé! Ezt ilyen okosan megfogalmazták már hozzáértő emberek? Mindenki tisztában van vele, hogy a rendszer generálja a szegregált iskolák létrejöttét? Minden közszereplő azzal kampányol, hogy meg kell szüntetni a szegregációt! Nincs itt valami súlyos ellentmondás?

 

A szegregált iskolákban három egymással szorosan összefüggő mechanizmus is a tanári és tanulói teljesítmények csökkenésének irányába hat: egyrészt a tanárok túlterheltek ezekben az iskolákban, mivel sok a „problémás” gyerek, ezért eleve visszavesznek a teljesítmény-követelésükből.

 

- Ez csak annyiban igaz, hogy az a kisgyerek, aki ún. "alacsony státuszú szülők gyermeke"-ként már az óvodába is nagy lemaradással került, ott esetleg a "kezdeményezés"  típusú foglalkozásokon önként nem vett részt, az óvónő pedig nem erőltette (esetleg örült, hogy nem zavarja jelenlétével a biztos családi hátterű gyerekek munkáját), annak a kisgyereknek évek kellenek, hogy bepótolhassa a lemaradást. Ilyen értelemben nem lenne etikus ugyanolyan követelmények elé állítani, mint átlagos - vagy átlag fölötti - teljesítésre képes társait. De azt, hogy ez a csökkentett teljesítmény-követelés minden gyerekre érvényes legyen  egy ilyen iskolában, meglehetősen rosszindulatú feltételezésnek tartom.
  Ami a túlterheltségünket illeti, valóban igaz, és a későbbiekben még ki fogok térni az okaira is.

 

Másrészt ezen problémás gyerekek összezsúfolása kialakít egyfajta szubkultúrát a tanulók között, amelyben éppen a nem-tanulás, a deviáns viselkedés lesz a „menő”, a viszonyítási pont.

 

- Ez valós veszély! Ellene valódi integrációval lehetne védekezni. Mit is jelent ez? A deviáns viselkedésű tanulókból egy átlagos osztályba 2-3 főt lehet elhelyezni. Miért nem így van? Erre is vissza  fogok még térni!

 

Harmadrészt a tanárok munkaterhelésének növekedése ezekben az iskolákban nem jár együtt a bérek hasonló emelkedésével: ugyanannyit keresnek, mint a „könnyebb” helyzetben levő iskolákban tanító kollégáik. Ez azt eredményezi, hogy a piacképesebb, „jobb” tanárok elhagyják a szegregált iskolát (miért is maradnának?), s azok maradnak, akik máshol esetleg nem versenyképesek.

 

- Ez bizony fájt!!! Ezek szerint nem vagyok máshol versenyképes, jó tanító. Sőt, a kollégáim sem. Nem érdemes ezzel a gondolattal vitatkozni, hiszen mint minden általánosítás, ez is éppen annyira igaz. De az tény, hogy nehéz elfogadni, hogy amikor még biztos családi háttérrel rendelkező, átlagos képességű gyerekeket tanítottam, akkor senki nem bélyegzett meg ezzel.

	2005. január 26.
	SZOCHÁLÓ - NÉZŐ LÁSZLÓ
	Iskolai szegregáció, okok és következmények címmel tartott előadást a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézete. Az előadók, Kertesi Gábor és Kézdi Gábor az MTA gondozásában megjelent azonos című tanulmányukat ismertették.
	Meskó Attila, az MTA főtitkárhelyettese bevezetőjében elmondta, hogy az Akadémián sokkal több és magasabb színvonalú munka folyik, mint amiről a közvélemény értesülhet. Ennek okát elsősorban önmagukban vélte felfedezni, ezért is indították útjára azt a rendezvénysorozatot, amelynek során a kutatási eredményeiket, tanulmányaikat rendszeresen ismertetni szeretnék a nyilvánossággal. Az iskolai szegregációval foglalkozó nyilvános rendezvényük az első ebben a sorban.   A tanulmányt a szerzők közül Kertesi Gábor ismertette, aki elöljáróban kifejtette: a PISA-felmérések az ismert és eléggé lehangoló eredmények mellett azt is kimutatták, hogy Magyarországon kirívóan nagy különbségek vannak a tanulói teljesítményekben a különböző családi háttérrel rendelkező gyerekek között. Ehhez pedig igen nagy mértékben hozzájárul az iskolai szegregáció növekedése. Szegregáció a szerzőpáros meghatározása szerint, ha az alacsony státuszú szülők gyermekei a lakóhelyi elkülönülésük mértékén felül vannak reprezentálva bizonyos típusú iskolákban. (Ez nem kifejezetten roma probléma, bár kétségtelen, hogy e tekintetben is igen felülreprezentáltak a roma gyerekek.) Kutatásuk területéül az iskolák közötti szegregációt választották.   A szegregációt elősegítő mechanizmusok   A szerzők vizsgálták, melyek azok a mechanizmusok, amelyek elősegítik az iskolai szegregációt. E mechanizmusok közül jól elkülöníthetően megjelennek úgynevezett adminisztratív struktúrákat: ilyen például tipikusan Jászladány este, ahol egy önkormányzati, tehát hatalmi döntéssel hoztak létre szegregált iskolákat. A szegregáció decentralizált mechanizmusok által is kialakulhat: erre legjobb példa az a világviszonylatban is ritka kivételnek tekinthető hazai szabad iskolaválasztási rendszer.   Az iskolai szegregációnak súlyos következményei vannak az oktatási rendszerben (és persze az egész társadalomban): a szegény társadalmi rétegek iskolái leromlanak és a szegregáció révén átértékelődnek az iskolára szánt állami források is. Ez utóbbit egyenesen egyfajta bújtatott erőforrás átcsoportosításnak nevezték a kutatók, s természetesen a „jobb” iskolák javára történik átcsoportosítás. Mindezek következtében a szegregált iskolákban a pedagógiai szolgáltatások minősége jelentősen romlik.   A szegregált iskolákban három egymással szorosan összefüggő mechanizmus is a tanári és tanulói teljesítmények csökkenésének irányába hat: egyrészt a tanárok túlterheltek ezekben az iskolákban, mivel sok a „problémás” gyerek, ezért eleve visszavesznek a teljesítmény-követelésükből. (A kutatók szerint ugyanakkor ez a legrosszabb, amit tehetnek, mert még a kevés meglevő tanulási motivációt is lerombolják a gyerekekben.) Másrészt ezen problémás gyerekek összezsúfolása kialakít egyfajta szubkultúrát a tanulók között, amelyben éppen a nem-tanulás, a deviáns viselkedés lesz a „menő”, a viszonyítási pont. Harmadrészt a tanárok munkaterhelésének növekedése ezekben az iskolákban nem jár együtt a bérek hasonló emelkedésével: ugyanannyit keresnek, mint a „könnyebb” helyzetben levő iskolákban tanító kollégáik. Ez azt eredményezi, hogy a piacképesebb, „jobb” tanárok elhagyják a szegregált iskolát (miért is maradnának?), s azok maradnak, akik máshol esetleg nem versenyképesek. Ezen a mechanizmusok következtében pedig egyre gyengébb teljesítményt nyújt az ilyen iskola.   Hungaricum: teljesen szabad iskolaválasztás   A kutatók szerint az iskolák közötti szegregáció egyik legsúlyosabb oka a rendszerváltás környékén bevezetett szabad iskolaválasztási rendszer, amely a maga nemében szinte unikum a világban. A hazai törvények szerint a közoktatás ingyenes, tehát minden gyerek után jár egy „ingyenes oktatási bónusz”. Az is szabály, hogy az iskoláknak a saját körzetükhöz tartozó gyerekeket kötelező felvenniük. Ugyanakkor a szülő nem köteles élni ezzel, lényegében odaviszi a gyerekét, ahova akarja, ám a körzeten kívüli gyerekeket nem kötelesek felvenni az oktatási intézmények, és ami még ennél is nagyobb baj, döntésüket, hogy kit vesznek fel és kit nem, indokolni sem kell. Ez egyfajta bújtatott felvételi eljárás, s ez pedig kifejezetten tilos (lenne) Magyarországon az általános iskolákban.   Ez a megnövekedett szabadság azonban nem nyújt valódi választási lehetőséget a szegényebb rétegek számára: ezzel leginkább a középosztály-béli családok tudnak élni. (Elég, ha csak arra gondolunk, hogy más településre járatni a gyereket önmagában is növeli a költségeket, amit nem engedhet meg mindenki magának.) A 2001-es népszámlálás adataiból világosan kiolvasható, hogy azokról a településekről, ahol csak egy iskola van, a középosztályi családok (felsőfokú végzettségűek) kb. negyven százaléka máshol taníttatja gyermekeit. A kutatók véleménye szerint nagyon nehéz lenne megváltoztatni ezt a szabad iskolaválasztási rendszert, mert ez az eltelt tizenöt évben olyan megnövekedett szabadságfokot adott a középosztálynak, amelyet visszavenni politikai öngyilkosság lenne bármelyik kormány részéről. Ugyanakkor ezen a rendszeren belül is lehetne olyan feltételeket teremteni, hogy ez ne váljon a szegregáció egyik legfontosabb okozójává.   Újságírói kérdésre válaszolva Kertesi Gábor azt mondta, hogy az Oktatási Minisztérium integrációs hálózata az utóbbi tíz év legpozitívabb lépése a szegregáció ellenében, igaz, ez inkább az iskolán belüli elkülönítés felszámolásában segíthet. Kérdésemre, hogy a kisiskolák felszámolása, az iskolatársulások ösztönzése a szegregáció ellenében hathat-e, Kertesi azt válaszolta, hogy neki is fáj a szíve minden egyes megszűnő iskoláért, de vannak olyan intézmények, amelyek egyszerűen életképtelenek. Ugyanakkor szerinte sokkal mélyebb, fundamentálisabb problémáról van szó. Szerinte sok olyan jogkört adtak az önkormányzatoknak, amelyeknek a teljes jogkövetkezményét nem gondolták át a törvényhozók. Az egész önkormányzati (és oktatási) rendszert körül kellene bástyázni olyan jogintézményekkel, hogy az önkormányzatok ne élhessenek vissza a kezükben levő hatalommal.

• mert minden erőfeszítésünk ellenére nem nőtt a körzeti óvodából hozzánk iratkozók száma (Nem számíthattunk az óvónők segítségére. Sőt!)
• városi szinten is egyre fogyott a leendő elsősök létszáma
• szinte minden napra jutott nálunk valamilyen rendkívüli esemény (alulszocializált szülő hangszálait nem kímélve önbíráskodik gyerekkel, vagy másik hasonló szülővel, nem ritkán pedagógussal; népes társaság "veri a blattot" az iskola kerítésének tövében; éjszakai randalírozók nyomai az iskolaudvaron; harsogó rádióval, lehúzott ablakokkal várakozó autók a főbejárat előtt...
• több kiváló kollégánk úgy döntött, munkahelyet változtat
  

2006-ra tanulóink létszáma már nem érte el a 300-at! Ezt az óriási létszámcsökkenést nem a demográfiai zuhanásnak, sokkal inkább a szegregálódásunknak köszönhettük. A tagadás elfogadássá szelidült, a körömszakadtáig való küzdelem maradt.

M É R L E G Teljes gőzzel….   Hagyománnyá tettük, hogy minden hónapban egy délután két tanító néni(ingyen!) aktualizált foglalkozásokat tart a körzeti óvodásoknak. Fejlesztési terveket dolgoztunk ki minden képességterületre, évfolyamokra lebontva. Saját írás- és olvasástanítási programot készítettünk 1-2. osztály számára, hogy kudarcmentessé tegyük az iskolakezdő éveket gyermekeink számára. Kezdetektől bevezettük a kooperatív tanulási technikákat, először még a Dr Benda József féle HKT, majd Spencer Kagan: Kooperatív tanulás c. munkája alapján. Megismerkedtünk és alkalmazni kezdtük a Delacato-módszert, melynek lényege a mozgásfejlesztésen keresztüli képességfejlesztés. Tettük mindezt azért, hogy örömteli legyen a tanulás minden kisdiákunk számára. Alternatívákat kerestünk – és találtunk - , szakmai látogatást tettünk Winkler Márta Kincskereső Általános Iskolájában, ahol igazolni láttuk azt az utat, amelyre léptünk. Átalakítottuk és otthonossá tettük az osztálytermeket (sokszor saját anyagi forrásból), szőnyegek kerültek minden tanterembe. Már hetekkel iskolakezdés előtt tevékenykedtünk, hogy a lehető legjobb körülmények között fogadhassuk a gyerekeket. Néhány évvel ezelőtt az OKI „Jó gyakorlatok”elnevezésű projektjében is helyet kaptunk – városunk iskolái közül egyedüliként - ,többször is meghívottak voltunk rendezvényeiken, konferenciáikon. Szakmai munkánkat elismerték. Megújultak belső tereink, játszóteret építhettünk fajátékokkal az iskolaudvaron,             Sok-sok fejlesztő játékkal, számítástechnikai eszközzel szereltük fel az iskolát. Közös programokat szerveztünk, iskolai esteket, farsangot, kirándulást, túrát, melyekre a szülőket is meghívtuk. Ünnepségeink egyre szebbek lettek, hiszen itt bemutatkozhattak társastáncosaink, néptáncosaink, bábszakköröseink – akik mellesleg számos díjjal tértek haza egy-egy fesztiválról.         Lehet – sőt majdnem biztos - , hogy kifelejtettem egy csomó mindent a felsorolásból. Így leírva nem is jelentheti senki számára azt a megfeszített, de hittel teli munkát, ami szinte sodort bennünket a 2000. esztendőtől majdnem egészen napjainkig.    (A képek csak illusztrációk)

Az ezredforduló  nagy változásokat  hozott.  Új igazgatónkat  tantestületünk is nagy többséggel  megválasztotta, de ha nem így lett volna - szerintem  -  a  közgyűlés akkor is  őt nevezte volna ki iskolánk élére. (Részükről a problémák megoldása ennyiben ki is merült.)
Többségünk úgy gondolta,  az eddiginél, csak jobb lehet.  Hittük, hogy neki  sikerül  majd  megoldani  egyre súlyosbodó  gondjainkat.

Varázslatot vártunk! Csodát! 

Új főnökünk teret engedett az addigra már egyre erősödő belső innovációnak, segítette, megújulásra ösztönözte a tantestület minden tagját. Jószándékkal közelített minden problémához, és ezen nem változtatott azóta sem. (Én leginkább az alsó tagozatban beindult változásokról tudok beszámolni, tanítóként annak voltam igazán részese.)
Utólag visszatekintve hatalmas utat jártunk be az azóta eltelt hét évben.

A 90-es évek második fele így telt el.

Mi is történt közben?

• Tanítottunk és neveltünk, igyekeztünk az osztálytermi keretek között legjobb belátásunk és tudásunk szerint végezni a munkánkat. A külvilág felé pedig az összehangolatlanság miatt kollégáim közül néhányan kibeszélték gondjainkat, sokan pedig - köztük én is - amennyire csak lehetett takargatni próbáltuk azokat. Félreértés ne essék, ez a takargatás nem a "szőnyegalásöprést" jelentette, nagyon is sokat foglalkoztunk a lehetséges megoldásokkal.
  
  
• A hátrányos helyzetű gyerekek létszáma egyre nőtt. De az igazi gondot nem ők, hanem az iskola környékére települt lakosság viselkedése okozta. Csapatokba verődve, hangoskodva, napi családi konfliktusaikat kikiabálva sokszor szinte blokád alá vették a bejáratokat, az iskola előtti járdákat, autóbuszmegállót. Létszámuk még nem volt jelentős, de a hangjuk annál messzebbre zavarta a "jóérzésű embereket". 
  
  
• Nemcsak a helyi irányítás, összefogás hiányzott ebben az időben, hiszen ekkortájt már szétesett a régi tanfelügyeleti rendszer (Istennek hála!), a központi irányítás saját magával volt elfoglalva, az fenntartó önkormányzat számára csak egy gazdasági feladatnak számítottak az iskolák. A szakszolgálat még nem állt a helyzet magaslatán, és szolgálatait iskolai megrendelésre, anyagi ellenszolgáltatásért nyújtotta volna, de az iskolák többsége nem tartott rájuk igényt.


• Elkészült, és bevezetésre került a NAT első változata.

Mi jellemezte következő éveinket?

• Igazgatónőnk - a felemás szavazást követően - az asztalfiókban is ellenséget sejtett maga körül, és a legrosszabb megoldást választotta: a végsőkig hajkurászta a vélt ellenszavazókat. Az őrületig fokozta a bizalmatlanságot, saját emberi gyengéi miatt érzett bűntudata, kisebbségi komplexusai miatt már csak árnyéka volt régi önmagának. Nevetséges kísérleteket tett arra, hogy tekintélyt parancsoljon magának a tantestületben, de ezek csak mind messzebb és messzebb vitték tőlünk. Gyakorlatilag vezető nélkül működtünk ezekben az években. Ennek a csúfos mandátumnak a lejártakor már a fenntartó önkormányzat is a leváltása mellett tette le a voksot.

• Az ártéri lakosság létszáma egyre növekedett. Szép számmal jelentkeztek be hozzájuk a rokonok, mi pedig beiskoláztuk őket, hiszen a törvény erre kötelezett bennünket. Mindenkit föl kellett vennünk, aki a körzetünkhöz tartozott.
  

• Egy másik törvény pedig akkor már kb. öt éve lehetővé tette, hogy a körzetbe tartozó iskoláskorúak szülei szabadon választhassanak iskolát csemetéik számára. 

      A városrész őslakosai , akiknek még a nagyszülei és a szülei is ebbe az iskolába       jártak,és a mai napig elismerően nyilatkoznak az egykori almamaterről, lassanként kezdték átíratni csemetéiket másik iskolába.
Fájdalmas emlékű elválások voltak ezek. Kétségbeesetten  kérdezgettük egymástól,
hová vezet ez? Honnan remélhetünk segítséget? Érdekel-e valakit rajtunk kívül, merre       tart ez a megállíthatatlan folyamat?

     

• Minden iskolában - így nálunk is - évről évre kevesebb gyerekkel kezdtük meg a tanévet. De nem voltak még elbocsátások, mert a nyugdíjba vonulók státuszának megszüntetésével ellensúlyozni lehetett a gyerekek létszámának csökkenését.

• A négy éves ciklus lejártával már okosabbak lettek a döntéshozóink is, a második igazgatóválasztásnál már nem a tantestületé volt a végső szó, hanem a fenntartó önkormányzaté. A tantestületekben ugyanúgy megtartották a szavazást, de annak eredménye csak 1 szavazatnak számított az önkormányzati közgyűlésen. Ekkor már nagyon megoszlottak a vélemények igazgatónőnk alkalmasságát illetően(ennek ellenére a többség még rá voksolt a kollégák közül), mivel azonban az ellenjelölt férfiembert "rettegett" híre lengte körül, ismét az ő "irányításával" folytatódott - egy akkor már jól körvonalazódó - lejtmenet.

Nagyszabású  építkezések kezdődtek városszerte.  A  belvárost körbevevő régi , romos, kivert ablakú  épületeket ledózerolták,  helyükön  impozáns üvegpalotákat emeltek a multi  cégek.  A romos házak  nehéz sorsú lakóit  pedig  mind  az  iskolánkhoz  közeli  ... folyó  partjának  ártéri  házaiba költöztették.

            

  A nyolcvanas évek második felében kezdtem az iskolában dolgozni. Akkori igazgatónk még a pártvezérelt garnitúrából való volt. Nem mondhatok róla sem túl sok jót, sem túl sok rosszat. Uniformizált vezető volt, uniformizált iskolatípusban. Szigorú körzethatárok, fel sem merült a felveszem vagy sem kérdése a gyerekek beiskolázása kapcsán. Nem is volt ezzel semmi gondunk, hiszen a körzetünkben élő emberek, vegyesen voltak szegények és jómódúak, fizikai dolgozók és szellemi foglalkozásúak, előfordult "háztartásbeli", de az arányok kiegyenlítettek voltak. Létszámunk közelített az ezerhez.

  Több mint két évtizede kezdtem tanítani jelenlegi iskolámban. Akkoriban átlagosan 35 gyerek járt egy osztályba, minden évfolyamon négy osztályunk volt. Minden talpalattnyi helyet ki kellett használnunk, még az ebédlőt is ketté osztottuk, hogy két osztály beférjen oda délelőttönként. 
  Az elmúlt évtizedekben végig kellett néznem, ahogy az iskolánk egy hibás várospolitikai döntés(aztán még egy, meg még egy) és a demográfiai deficit eredményeként egyre rosszabb helyzetbe került.


A régi szép időkben egyenlőek voltunk a város többi iskolájával, sok-sok jó tanulót "adtunk" az országosan is jó hírű, városunkban működő gimnáziumoknak,szakközépiskoláknak, szakmunkásképző intézeteknek, s ha valaki akkoriban előrevetíti mai sorsunkat, egészen biztos, hogy nem hittünk volna neki...