sulifon

A mi iskolánk az utolsó pillanatait éli. Tudom, nem vagyunk egyedi eset. Az Oktatási Jogok Biztosa nagyon tényszerű képet festett a jelenlegi helyzetről. Vajon történni is fog valami, vagy tegyem a cikket a többi közé?
Teljes változat: itt.

"A közelmúltban azt nyilatkozta, hogy az iskolák belső életét az agresszivitás fogja tönkretenni.

Egyre többen keresnek meg bennünket tanárok, szülők, hogy olyan helyzetek elé kerülnek gyerekek és felnőttek, amivel nem tudnak mit kezdeni.

A híradások az utóbbi hetekben ilyen szörnyűségekkel vannak tele. Mi lenne, vagy mi lett volna a teendő?

A pedagógusok panaszkodnak, hogy nincsenek eszközeik az erőszakos cselekmények kezelésére, s nem mindig tudnak a szülőkkel egyetérteni, de még találkozni, beszélni sem. Nem tudják, hogy kitől kérjenek segítséget, mert az iskola belső világában a szabályozók kevesek ahhoz, hogy az ilyen helyzeteket kezelni lehessen.

És nincs igazuk? Nem eszköztelenek?

De. Ám furcsa helyzet az, amikor az oktatási jogok biztosa mondja a pedagógusoknak, hogy ne kérjenek több eszközt. Már így is annyi van a vállukon, hogy alig látszanak ki alóla. Inkább azt kellene megnézni, kik azok, akik gyermekekkel foglalkoznak, és ezért kapják a fizetésüket. Ilyen a gyermekvédelmi felelős, a családsegítő, a gyermekorvos, a gyermekpszichológus, azok a civilek, akik egyre többet foglalkoznak a családok megsegítésével, a börtönparancsnok, aki a fiatalkorúakra vigyáz...

 ...a rendőr, az ifjúságvédő, már ha van belőlük elég...

 ...meg az ügyészek, akik fiatalkorúakkal foglalkoznak. Sok ilyen szakember van, és mind mást tud. Rengeteg tapasztalatuk van, csak soha nem szokták egy közös asztalra kiborítani, és megnézni, hogy vajon együtt mit ér. Mert akkor a tanár tudná, hogy kit kell felhívnia, ha bajban van, ha segítséget kérne.

Azt gondolja tehát, hogy nemcsak a pedagógusnak kellene valamit másként tennie?

Bíznia kéne azokban a szakemberekben, akik szintén gyermekekkel foglalkoznak. És nekik is bízniuk kellene a pedagógusokban. A rendőrség és az iskola viszonya ma minimum hűvösnek mondható. Ha összeülnének, kiderülne, ki mit tesz azért, hogy az erőszakot vissza lehessen szorítani, és egymástól tudnának tanulni. Fontos, hogy senki ne maradjon magára. Sem a gyermek – legyen akár elkövető, akár áldozat –, sem a családok, sem a pedagógusok.

Bizonyos országokban más a kultúra, más az intézményrendszer, más a gazdasági háttér, mások a szokások, és szigorúbb a törvénykezés. Svájcban hét, a franciáknál tíz év a büntethetőségi korhatár. Ezt mi is megtehetnénk, de közben nincsenek meg a megfelelő intézmények, hiszen szinte az egész ifjúságvédelmet szétlőttük. Szóval, ez nem megoldás. Ami meg lenne, az riasztó.

Egyetértek. A dolgokat mindig úgy érdemes szemlélni, hogy mi az, amit már holnap meg tudunk csinálni, és mi az, amire csak később kerülhet sor. Már holnap meg lehet keresni a lehetséges segítőket. Ez nem kerül pénzbe, nem kell szakértőket felkérni, hogy kiderítsék, mit is kellene tenni. Ehhez elég a helyi telefonlista is.

Ez a pedagógus dolga lenne?

Nem a pedagógusoknak kellene az első lépést megtenniük, hanem a helyi önkormányzatoknak, mivel az ő fenntartásukban vannak az intézmények, a gyermekjóléti szolgálat, a családsegítő, a nevelési tanácsadó, és szoros kapcsolatban állnak a rendőrséggel, akár még az ügyészséggel is."

pillanatnyilag éppen az OFOE-n jártatom a számat, ha van kedved, kedves hűséges olvasóm kapcsolódj be az ottani vitába!

  Ónody-Molnár után itt van Urbán Szabó! Plussz még két szociológus(Németh Szilvia, Papp Z. Attila), aki kinevezte magát kutatócsoportnak. Paparazzi-tevékenységét pedig tudományos kutatásnak. Nem tudom hányan bukkannak még föl, de jó lesz vigyázni, mert úgy járunk velük, mint a vadkenderrel. Egy idő után lehetetlen lesz szabadulni tőlük!
  Méghogy a többletpénzért vállaljuk az integrációt!? Kire költjük azt a többletpénzt, ha esetleg részesül belőle az iskola? Teljes egészében, az utolsó fillérig a gyerekekre! Melyik pedagógusnak lett több a fizetése attól, hogy sokszoros munkát vállalt az integrációval? Az enyém bizony nem! És a kollégáimé sem!                                          A feladataim sokszorosára nőttek. Naponta vívunk emberfeletti küzdelmet, hogy eredményt érjünk el azokkal a gyerekekkel, akiknek egyetlen esélye mi vagyunk! És ránk számíthatnak! Csak ránk számíthatnak!

 

"Az SNI-s gyerek nagy kincs, dupla fejkvóta jár utána, s a létszám szempontjából három főnek számít. Nagyon készségesen felvállalják az ilyen gyerekeket az iskolák - amíg adminisztrálják őket. Elméletileg és papíron többnyire minden rendben van. Az integrálandó gyermek heti óraszámának 15 százalékát habilitációs órákon töltheti (elvileg a fogyatékosságának megfelelő szakos gyógypedagógus vezetésével) - a fennmaradó időben pedig az osztályában kéne részt venni a munkában. Ez persze feltételezné, hogy az osztályban tanító minden pedagógus, minden órára külön készül a gyerekre szabott feladatokkal. Ha egy osztályban különböző elmaradásokkal küszködő gyerekek vannak, akkor annyiféleképpen. Persze, ehhez segítséget kap az iskolában dolgozó gyógypedagógustól is. Csak hát a gyakorlatban..."

Nem szégyelli magát, aki ilyet le mer írni? Legyen az a kincs, a sok dupla fejkvótával együtt Urbán Szabóé! Csak egy hétre vegye át a napi munkámat! Nálam aztán meg lehet mutatni, mekkora pszichológusnak tetszik lenni! Vagy ez nem tetszik?

Elgondolkodtam rajta, vajon kinek az érdekében emelt szót, amikor megírta ezt a gyalázatos cikket. Arra jutottam, hogy minden szentnek maga felé ... (Fárasztó is egész nap egyvégtében egy-egy egész gyerekkel foglalkozni, jobb, ha szépen megoldják azok az izgága pedagógusok csendben, helyben a problémáikat. Mi az, hogy háborgatni merészelik a nevelési tanácsadók pszichológusait? Halkan kérdezem: Hány gyereket tetszik akarni megvizsgálni egy évben? Tizenkettőt?)
Milyen pszichológus az, aki helyteleníti, ha négy SNI-s gyerekkel elindulhat egy 13 fős osztály? Kormánypárti? Mert, hogy nem gyerekpárti, az biztos!

"Vajon ha kap egy címkét a homlokára, hogy "magatartászavaros", attól hirtelen megtáltosodik az a tanár néni, aki nem tanította meg olvasni, aki nem vette észre, hogy részképesség-zavar van a háttérben? Vajon ettől a papírtól a felsős tanárok is hirtelen felvonultatják az összes bevethető módszertani eszközt, hogy lekössék elkanászodó hatodikosunk figyelmét, hogy megtanítsák azon képességeire támaszkodni, amelyek segítségével mégiscsak lépést tudna tartani?"

  Nem kell a cimke és nem kell a papírja sem, kedves Urbán Szabó! Igazából nagyon is kapóra jött nekem az a pökhendi stílus, ahogyan nyilatkozott a pedagógusokról, a legnehezebb feladatokat felvállaló iskolákról. Nekem személy szerint semmiféle segítséget nem jelent, és soha nem is jelentett a nevelési tanácsadók és tanulási képességvizsgálók áldásos tevékenysége. Miattam akár holnap felszámolhatják ezt az intézménytípust.
 Azt az időt, amit feléjük adminisztrálunk évtizedek óta, sokkal szívesebben és hasznosabban fordítom azokra a gyerekekre, akiknek a vizsgálata olyan nehezére esik egyes pszichológusoknak.

Kedves kollégák! Ha dühöngeni akartok, íme a teljes cikk lelőhelye: http://www.nol.hu/cikk/478432/

Utószó:
Nem furcsa, hogy legalább annyira tele a hócipőnk a tanácsadókkal, mint az övék velünk? Emlékszik valaki a "veterán" kollégák közül párbeszédre az iskolák és a nev.tan, vagy a képességvizsgálók között?
 
 
 

  Micsoda új szenzáció! Ez aztán a hír! Az összes tévécsatornán ugyanaz a műsor! Micsoda nézettségi mutatók! Okosabbnál okosabb emberek nyilatkoznak az olajozottan működő magyarországi  megoldásokról. Szinte lekókad a riporter. Tiszta szerencse, hogy ennek a román gyereknek csupán ilyen kicsi az alvásigénye! Ha nem ébred fel Magyarországon, most oda lenne a sztori?!
  Kedves édesvizi cápák! Azért nem kell ám búsulni, ha esetleg mégsem jönne vissza! Le kell ülni egy kamerával egy iskola  környékén. Ha jól számolok minden városban tízből három biztosan alkalmas! Sok hasonló kis "sztori" nevelkedik éppen. És a segítő gépezetet sem árt többször oldalbarúgni, hogy moccanjon egy parányit.
  Na tessék! És most még én is...

  Tavaly ellátogatott "rémrendes" első osztályomba nevelési tanácsadónk neves pszichológusa. Kedves, idősödő úriember. Haláli nyugalommal végigmosolyogta szenvedéseimet, majd igazgatóm jelenlétében közölte, ránézésre ötvenet ér ez az osztály. Természetesen írásba nem adta! Nem is ezért jött, csupán egyetlen gyermeket figyelt meg akkor, Mauglit, akinek sorsáról korábban már beszámoltam.
  Hogy jutott most mégis eszembe ez a történet? Egy holnapi teendőm kapcsán. Nevezetesen, ki  kell nyomoznom egy tanítványom új címét, ugyanis az édesanyja,akit még sohasem láttam,- hiába írtam a gyerek tájékoztatójába már többször is, hogy legyen olyan kedves, keressen meg -, nem hajlandó befáradni az iskolába. Alá kellene ugyanis írnia a tanulási képesség vizsgálati kérelmet. Ráadásul  most még  el is költöztek a városból.  A gyerek nem tudja  az új lakcímet.
  Nem vagyok túl jó véleménnyel ezekről a vizsgálatokról. Nemcsak azért, mert egy csomó fölösleges adminisztrációt jelent nekem, hanem mert igazából semmi értelme nincs. Egy szemernyit sem számít sem a gyerek, sem az iskola szempontjából. Ráadásul végtelenül hosszú idő telik el, mire a tanácsadó vagy a képességvizsgáló egyáltalán időpontot küld egy gyereknek. Arról nem is beszélve, hogy a vizsgálat után mennyi idő még, mire megérkezik az eredmény. És ugyan mit számít? Kinek számít? Leírják, hogy mely területeken mutat gyenge teljesítményt. Ezt nélkülük is meg tudom állapítani. Sokszor előfordul, hogy visszaköszönnek a kérelemben leírt mondataim. Leírják továbbá, milyen részképességzavarokkal küzd a gyermek. Ha ezeket elég súlyosnak ítélik, esetleg felmentik az osztályozás alól. (Most is, annak ellenére, hogy alsó tagozatban már nincs is osztályozás.) Ha nem a nevelési tanácsadóba küldöm, akkor van esély rá, hogy azt is odaírják, az osztálylétszám alakításánál 2/3 tanulóként kell számításba venni.
  Tud valaki olyan fenntartót, aki beszámítja ezt az osztálylétszámoknál? Ha igen, megérdemelné, hogy leírjuk a nevét!
  Vannak olyan tanulóim, akiknek a papírjait az előző tanév márciusában küldtem el, vannak, akikét a mostani tanév októberében. Még egyikük sem kapott "behívót" a képességvizsgálótól.
  Dühöngök! UUUuuuutálom!
 

Aranyos apró tüskék, piócák helyett, vérpezsdítésre,  kizárólag egészségmegőrzés céljából adom át szeretettel:

DR. NÉMETH ENDRE: „Aki számít a halálra, ne legyen tanár!”
BRAIN STORMING: Csak magániskolában!

DR. NÉMETH ENDRE: „Amelyik iskolában jó a gyerekanyag, az jó néhány szakmailag gyenge, „romboló” pedagógust is elbír. Az intelligens gyerekekre nem tudnak károsítólag hatni, legfeljebb idegesítik őket. S ezek a negatív mintából is sikeresen tanulnak.”
BRAIN STORMING: = Okos gyerek a hülye tanártól is tanul, és ez fordítva is igaz: az okos tanár a hülye gyereket is tudja tanítani.

DR. NÉMETH ENDRE: „Tanár jó tanárrá csakis a jó gyerekanyag tehet. Gyenge képességű, akaratszegény, nem a tanulásra figyelő gyerekeket mindegy milyen tanár tanítja. Ezek úgyis sikerélmény nélkül hagyják a mégoly ügyes, jól felkészült tanárokat is.”
BRAIN STORMING: A jó tanár viszont nem akar felesleges, a gyerek erejét és szükségleteit meghaladó dologra megtanítani.

DR. NÉMETH ENDRE: „Egy iskola jó színvonalának legelemibb feltétele a jó gyerekanyag kiválasztása.”
BRAIN STORMING: Vagyis a diszkrimináció.

DR. NÉMETH ENDRE: „A sikerhajhászó pedagógus mindig keveset ad tanítványainak.”
BRAIN STORMING: Vagyis annyit, amennyit azok amúgy is kérnének.

DR. NÉMETH ENDRE: „A pedagógiai hatás alapkérdése a nevelő empátia (beleélő) képessége.”
BRAIN STORMING: De nem úgy, hogy: „Ugye nektek is az a legjobb, ahogy én tanítok?”

DR. NÉMETH ENDRE: „Van, aki csak az évi többszöri szünetért lesz pedagógus.”
BRAIN STORMING: Ha viszont nem lenne szünet, még a lelkes tanárok se lennének tanárok!

DR. NÉMETH ENDRE: „Egy pedagógus nevelő hatását tanítványai csak hosszabb idő múltán tudják értékelni.”
BRAIN STORMING: Időben minél távolabb vannak, annál pozitívabban tehát mindegy, hogy milyen tanár volt, később úgyis kedvelni fogják.

DR. NÉMETH ENDRE: „Az a pedagógus, aki tanítványait azokkal együtt érezve neveli, mindig fiatal marad.”
BRAIN STORMING: Vagyis, testi fenyítéskor ő is elsírja magát, vagy esetleg korábban szenilizálódik.

DR. NÉMETH ENDRE: „Gimnáziumi tanárként egy hónap, szexuálpedagógusként egy óra alatt több pedagógiai sikerélményem volt, mint egyetemi oktatóként egy évtized alatt.”
BRAIN STORMING: Azért ezt talán fontos megjegyezni, hogy a szexuálpedagógia  szexelő pedagógus.

DR. NÉMETH ENDRE: „A jó tanári munkában fontos a tanár személyisége és annak pozitív kisugárzása a tanulók személyiségére.”
BRAIN STORMING: Különösen, ha az illető fizikus, és az -bomlás a szakterülete.

DR. NÉMETH ENDRE: „A diákok csak akkor érzik jól magukat az iskolában, ha ott a tanárok is jól érzik magukat a diákjaik körében. Ha szívesen foglalkoznak velük, és képesek arra, hogy azonos vagy közel azonos hullámhosszra állítódjanak tanítványaikkal.”
BRAIN STORMING: Különösen, ha ott rádiótechnikával foglalkoznak.

DR. NÉMETH ENDRE: „Szerény embert a pedagógus pályán csak a tanítványai értékelik.”
BRAIN STORMING: Mert őt nem kell olyan sokkal megvesztegetni.

DR. NÉMETH ENDRE: „A pedagóguspálya rengeteg szépsége mellett mindig igen szimpatikus volt az a tény, hogy ezen a pályán az embernek igen kevés a főnöke.”
BRAIN STORMING: … És ha ő maga nem is főnök, sokaknak dirigálhat.

DR. NÉMETH ENDRE: „Az értelmes ember kevés szóval is sokat tud elmondani. Ha tanár az illető, még szó nélkül is, hiszen bizonyos mimika, gesztikuláció egy életre szóló jó tanácsot jelenthet.”
BRAIN STORMING: Vagyis egy tanári bambulás sokkal nevelőbb, mint egy nem tanáré?

DR. NÉMETH ENDRE: „A pedagógusok többsége jelentősebb gyakorlat után magát hiszi a legokosabbnak, és mindenben hibát keres.”
BRAIN STORMING: Hisz’ ez a dolga!

lelőhely:http://bsstudio.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=13617

A cikk a www.gondola.hu oldalon jelent meg a mai napon.  Érdemes elolvasni!                                              Sulifon

"Komoly problémák vannak az oktatási rendszerben" A Magyar Demokrata Fórum szerint az elmúlt öt év oktatási intézkedéseinek kudarcát jelenti a 2006-os PISA-jelentésből kiolvasható rossz eredmény, így véget kell vetni annak a kapkodásnak, amely az oktatásunkban még működő struktúrákat is szétveri – mondta el sajtótájékoztatón Almássy Kornél.

Az MDF arra kéri az Állami Számvevőszéket, vizsgálja ki, hogy hova folytak el a pedagógus továbbképzésre, pedagógiai tartalomfejlesztésre fordított milliárdok. Az MDF ugyanakkor megköszöni a több ezer pedagógusnak az áldozatos munkáját, akik szakmai és anyagi megbecsülés nélkül, szinte bűnbaknak beállítva látják el feladatukat. A 2006-os PISA-vizsgálat részletes eredményeit múlt héten mutatták be, és ebből kiderült, hogy a magyar diákok szövegértési, matematikai tudása átlag alatti az OECD országokban. Nem sikerült előrelépnünk a 2003-as legutóbbi vizsgálathoz képest. A mostani eredmény riasztó, hiszen az oktatási rendszerünk teljes felforgatása után sikerült újfent rossz eredményt produkálnunk. Ízelítő az elmúlt évek liberális oktatási termékéből: •          A buktatás intézményének eltörlése •          Osztályzás helyett a szöveges értékelés bevezetése •          Állandóan változó, kompetencia alapú oktatás erőltetése •         Milliárdok elfolyatása hatástalan továbbképzésekbe és pedagógiai programokba •         Erőltetett integrált oktatás A szocialista kormányzat az elmúlt másfél évben ezeket az „eredményeket” megtoldotta az állami normatíva csökkentésével, az alapfokú művészeti oktatás további ellehetetlenítésével és a pedagógusok kötelező óraszámának megemelésével. Miközben Gyurcsány Ferenc – sajnos csak a szavak szintjén - stratégia ágazatként emlegeti az oktatást, az elmúlt években szinte csak megvonások és leépítések érték közoktatásunkat. Az MDF úgy látja, hogy közoktatásunkban komoly problémák vannak, a kormányzat az elmúlt évek reformnak álcázott intézkedéseivel teljesen rossz irányba viszi oktatásunk szekerét. A PISA-mérés a 15 éves korosztályt méri, és ott produkálunk rossz eredményeket. A más rendszerű PIRSL-mérés a 10 évesek tudásszintjét vizsgálja és ott tavaly átlag feletti eredményeket értünk el. Egyértelműnek tűnik, hogy felső tagozaton romlik a helyzet, mégis az elmúlt évek kormányzati intézkedései a jól működő alsó tagozatos képzést érintették - a gyakorló tanítók véleménye szerint egyértelműen hátrányosan. Azt a struktúrát verték szét, ami jól működött. A Magyar Demokrata Fórum a jelen eredmények tükrében a választási programjában szereplő javaslatok megfontolását kéri a döntéshozóktól: •          A Közoktatási Törvény módosításával javasoljuk a buktatás intézményének visszaállítását, hogy a diákok és a szülők ne ötödik osztályban szembesüljenek az akkor már behozhatatlan több éves hátránnyal. Sokszor az írás-olvasás tudásának hiányával. •            Módosítanánk a törvényt azért is, hogy a szöveges értékelés mellett lehessen újra osztályozni, hogy a pedagógusok kezében legyen pedagógiai eszköz a motiválásra, a problémák jelzésére. •          A pedagógusok kötelező óraszámának emelése helyett a felszabaduló időt a felső tagozaton kötelező osztályfőnöki órák megtartására fordítanánk, hogy minél szorosabb kapcsolat alakuljon ki tanár és diákja között. •            Bevezetnénk a pedagógus asszisztensi rendszert. Az integrált oktatást csak ott engedélyeznénk, ahol ilyen személyzet rendelkezésre áll. A sajátos nevelésű igényű gyermekek integrált oktatása csak úgy lehetséges, ha adott esetben az órákon párban oktatnak a pedagógusok, és a nehezebben haladó tanulókat külön segíti egy-egy asszisztens is  az órákon. Az MDF továbbá kéri az Állami Számvevőszék segítségét, hogy vizsgálja meg, milyen hatékonysággal, mennyire átláthatóan költötték el az elmúlt öt évben azokat a súlyos milliárdokat, amelyből pedagógus továbbképzéseket támogattak és új pedagógia programfejlesztéseket, valamint újabb és újabb tankönyveket dobtak a piacra. Közoktatásunk állandó pénzhiánnyal küzd, ennek ellenére egyes területeken mérhetetlen pazarlás folyik. Végezetül szeretné az MDF megköszönni a több tízezer pedagógusnak a fáradságos munkáját, mert a nehéz körülmények mellett tisztességgel végzik a dolgukat. Nem elég, hogy siralmas az anyagi elismerésük, szakmailag sincsenek tanáraink megbecsülve. A reformnak álcázott folyamatok során az eredménytelenségért sokszor pedagógusainkat okolják, miközben lényeges pedagógiai kompetenciájuktól fosztották meg őket. Az MDF szerint átfogó reformokat sikerrel végezni nem lehet az érintettek, jelen esetben a pedagógusok egyetértése nélkül.

     A szavazás, melyet kb. másfél hónappal ezelőtt indítottam el itt a blogon, két nappal ezelőtt véget ért. Összesen 66 szavazat érkezett. Nem mondható reprezentatív mintának, mégis sokat mond arról, hogyan oszlanak meg a vélemények manapság erről a témáról.
  Nem tudom, hogy mindannyian pedagógusok vagytok-e, akik itt szavaztatok. Az eredmény szempontjából nem is lényeges. Annyit azonban meg kell jegyeznem, nagyon szeretném, ha az alábbi eredmény alapján, a többség akaratának megfelelően alakítanának sorsunkon oktatásirányítással foglalkozó szakembereink.
  S mivel minden megoldás újabb problémát szül: mi legyen most már a -  napjainkban egyre emelkedő számú - magatartászavarokkal küzdő gyerekekkel?!!

Integráltan kell oktatni, de a súlyos magatartászavarokkal küzdőket ki kell emelni, amíg akadályozzák a többiek tanuláshoz való jogát. (30 szavazat)45%

Szegregálni kell. Külön a tehetségeseket, külön a lemaradókat. (19 szavazat)28%

Csak a rajz, ének, testnevelés .. órákon legyen integrált az oktatás. (10 szavazat)15%

Minden tantárgyat integráltan kell oktatni. (7 szavazat)10%

A Népszabadság Online cikkének írója, Bonifert Mária receptorai kiválóan működnek. Remélem, a közeljövőben gyakran halljuk még a hangját, mert úgy gondolom, birtokosa az igazságnak. És T. Miklósnak is szívből drukkolok, bár a helyében nem az iskolát pereltem volna, hanem annak az elhibázott rendszernek a kiagyalóit, amely ellehetetlenítette őt. Ő, és a hozzá hasonlók igazságának diadala nagyot lendíthetne a magyar közoktatás ügyén.
  Nekünk pedagógusoknak(különösen, akik a szegregálódó, vagy már szegregált iskolákban dolgozunk), és a gyerekeknek(azok szüleinek!), akiket nap mint nap próbálunk előbbre juttatni a tudás, és a tapasztalás útján, egyenrangú szövetségesekké kellene válnunk, kilépni abból az elégtelen érdekérvényesítésből, amelybe egy jól kispekulált akarat kényszerített mindannyiunkat.  Együtt kellene elgondolkodnunk azon, vajon kinek az érdeke, hogy egymás ellen hangoljon minket?  Kinek az érdeke, hogy fenntartsa a társadalomban  kialakult ellenállást  a pedagógusokkal szemben? Kinek az érdeke, hogy a szegregálódó, vagy már szegregált iskolák pedagógusait "rossz" pedagógusnak minősítse? Annak a végtelenül cinikus oktatáspolitikának, amelyik tudva tudja, hogy ezekből az intézményekből indultak el - az alternatív iskolák után - elsőként az oktatás egészére kiható innovációs törekvések,ezekben az iskolákban töltötték a pedagógusok az utóbbi évtizedben idejük(szabadidejük) legnagyobb részét önképzéssel, továbbképzéssel. Ezeknek az iskoláknak a pedagógusai már a 90-es évek közepe táján megélték és azóta is gyakorolják azt a szemléletváltást, paradigmaváltást, amelyet mostanában próbál "bevezetni" az a vízfej, amelyiket T. Miklósnak perelni kellene. Kinek az érdeke azt mondani, hogy  a középosztály, vagy a fölötte elhelyezkedő réteg gyerekeit tanítók a "jó" tanítók? Azé az oktatáspolitikáé, azé az államé, amelyik nem képes eleget tenni az Alkotmányban megfogalmazott kötelességének, nem képes biztosítani azokat a feltételeket a közoktatásban, amelyek az "elitnek" csúfolt iskolákon kívül rekedt gyerekeket is megfelelő  tudással vértezik fel.  (Helyette sunyin rákényszerít minket a "kettős mérce" használatára.) Mert az elégséges feltételek megteremtését nem lehet elintézni azzal, hogy évtizedekig beszélgetünk még a szabad iskolaválasztásról, és nem lehet elintézni azzal sem, hogy most hirtelen elkezdünk újra körzetesíteni. Elmebetegnek kell ahhoz lenni, hogy valaki higgyen ebben!

  Ki kellene fordulni végre a zsákutcából, ahova abból a célból tereltek bennünket, hogy elhiggyük, a roma kérdés megoldása a kulcsa mindennek. NEM IGAZ!
  Az iskolákban gyerekek ülnek. Nem romák, nem magyarok, nem németek, nem hottentották, hanem GYEREKEK. Eltérő családi háttérrel, eltérő anyagi- és szellemi, képességbeli kondíciókkal. (Egyikük - lehet roma, magyar, német, vagy hottentotta - már folyékonyan olvas, és a szülői gondoskodásból is rendszeresen részesedett születése pillanatától. Másikuknak - aki szintén lehet roma, magyar, ... vagy hottentotta - fogalma sem volt eddig róla, mi következik az óvoda után. Örömmel vette, hogy itt is adnak neki enni. Szülei többnyire a rendszerváltás utáni közoktatási káosz vesztesei.)
  A magyar közoktatás feladata, hogy minden gyerek a képességeinek megfelelő oktatásban részesülhessen. Ehhez össze kellene hangolni az intézményeket és az intézkedéseket. Rendszerben gondolkodva, összehangolni a nevelési tanácsadók, tanulási képességet vizsgáló bizottságok, óvodák, általános iskolák, speciális pedagógiai szolgáltatók, családsegítők, és a szociális gondoskodás intézményeinek munkáját. Egy jó rendszerben egyetlen gyerek sem bújhatna ki a keletkező réseken, nemhogy egy egész rétegnyi!
  Egy jó rendszerben nem kérdőjeleznék meg a hozzáértésemet csak azért, mert egy erősen szegregálódó iskolában dolgozom. Egy jó rendszerben kéznél lenne a segítség, hogy a szociális hátrányokkal induló gyerek az iskola kapuját átlépve ne érzékelhesse a kapun kívüli különbségeket. Egy jó rendszerben...
  Hajrá T. Miklós!
 

 

  Figyelő állásba helyezkedtem egy ideje. Figyelek, fülelek. Fel is töltődtem rendesen.
 
 A tízmillió laptop országa leszünk hamarosan - kecsegtetett bennünket Magyar Bálint a napokban. (Igaz, a béka seggéről is mondott valamit, de arra már nem emlékszem.)
- Milyen jó nektek! - mondja egy másik városban dolgozó kolléganőm. - Nálunk le van zárva a fénymásoló! Lakattal!

 Olvastam Ónody-Molnárt a Népszabadság Online oldalain. Nem kellett volna!  Színház, mozi, erdei iskola, múzeum. Jövőre, ha addig élek is, benne lesz a pedagógiai programunkban! Hiszen akkor az önkormányzat majd tervezheti a költségvetésben! Városi szinten több ezer szülő fellélegezhet, nem kell már tovább tűrni a megaláztatást!  (Az eredményről majd beszámolok, ha...)
 
 Lampert Mónika ünnepélyes keretek között lezárta az esélyegyenlőség évét. Rengeteg mindenkit kitüntettek. Hurrá!

 És velőscsont is van még! Szabad iskolaválasztással vagy anélkül.

 Azt is megtudtam a héten, hogy "Számít a származás az előrejutásban". (megjelent a piacesprofit.hu-n) Okos!

Az Utolsó Padban Egyesület közös gondolkodásra hív. Szép gondolat. Gondolkodom is rajta. Ici-picit kedvemet szegi, hogy az ötven perces pártbeszédek közé - talán a szünetek idejére? - írtak ki 10-10 perces párbeszédet, miközben a felhívás szerint tömeges jelentkezőket várnak a "végekről".
És mondjátok, hogy igazi kekec vagyok! De nekem ez az "utolsó pad" már annyira a múltté! Nálunk már legalább egy évtizede nincs utolsó pad. Csoportosulunk. Keresztbe-kasba! Heterogén, homogén, spontán vagy szimpátiára alapozva,  érdeklődésre, feladattípusra.

Az új fiú ledobott egy szemétlapátot (jó kis békebeli lemezlapát) az emeleti ablakból. Sajnálta, hogy nem találta el a napközis tanító nénit...

  Amikor az előző osztályommal kezdtem első osztályt, megörököltem egy fiút, aki addigra már harmadszor volt velünk első osztályos. Természetesen azzal kezdtem, hogy kerestem a papírjait, melyeket a nevelési tanácsadó, vagy a tanulási képességet vizsgáló szakértői bizottság állított ki róla. Előző osztályfőnökei arról tájékoztattak, a gyerek szülei elzárkóztak a vizsgálatok elől, nem írták alá a vizsgálatokat kezdeményező dokumentumokat. (Akkoriban még a jegyző felé vezető hivatalos utak sem voltak járhatóak!) Nekifutottam hát én is a kényes feladatnak. Beszéltem az anyával, aki reggelenként ordenáré kiabálásokkal próbálta érvényesíteni "jogait". Végül sok-sok megaláztatás árán, sikerült kicsikarnom  beleegyező nyilatkozatát. Mi történt ezután?  Semmi!  A  képességeket vizsgáló szakértők szerint "fennáll a gyanúja (három sikertelen év után!!!), hogy a gyermek diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás". Aztán egy év múlva, amikor már az anya beleegyezéséért nem kellett térden állva könyörögnöm, kérhettem hivatalosan, önállóan, az iskolán keresztül a gyermek felülvizsgálatát (a gyermek negyedik!!! iskolában töltött évében),a tisztelt szakértők végre tényként vetették papírra az összes (disz)ítést. Mi változott ettől? Semmi! Papírunk lett arról, hogy fel kell menteni a nyelvtan, olvasás, matematika értékelése alól. Slussz!

 Az első velem töltött év elején még remekül vette az akadályokat, aztán mire eljött a karácsony, már jócskán lemaradva az osztálytól, küzdött a 10-en belüli kivonással, pótlással, olvasás órán szépen felcserélgette a k-g, f-v, ty-gy, d-b, sz-zs hangokat. Az írásban is addig jutottunk, amíg mechanikus másolással - írottról írottra természetesen - juthatott sikerélményhez (szószinten!). Azt is csak akkor, ha folyton mellette álltam, mutattam, hogy merre haladjon a füzetben, munkafüzetben, és megállás nélkül figyelmeztettem, hogy múlik az idő, feladata van. Mire másodikosok lettünk, már külön tanmenet szerint kellett rá készülnöm, mert képtelen volt felismerni a szavakat, mondatokat.
"mindentegybeírtszóközökveszzőkéspontoknélkül"
  Negyedikben már serkent a szakálla,felvilágosító tevékenységétől alig győztem megvédeni az osztály többi tagját,  de nem tudott egy mondatot hiba nélkül felolvasni. Még azt sem igen értette, ami szóban elhangzott. Mindvégig külön készültem rá, és  úgy adtam át a felső tagozatba, hogy a második osztályos felmérőket is csak 17-25% körül volt képes teljesíteni. Ez volt az utolsó olyan évfolyam, ahol még buktathattam volna, de eszembe se jutott.
  Most hatodik osztályos(!), magántanuló. A százas számkör ma is ugyanolyan gondot okoz számára, mint régen. Vagány, nagyhangú, virtuskodó, nagyranőtt homály!
  Igazgatóhelyettesünk nemrégiben érdekes történetet mesélt róla. Nevezett Homály és nála két évvel fiatalabb unokatestvére - aki szintén a mi iskolánk "császára" - autóval közlekedett a városban. Helyettesünk még fényképet is készített róluk, mikor férjével együtt autózva megpillantotta őket. Mindezek után azonnal betelefonált a rendőrségre, névvel, címmel, rendszámmal, fényképpel felvértezve. Mi történt ezután? A rendőr nem volt hajlandó intézkedni!!! Semmi nem történt!

Fentiekkel csupán érzékelhetővé szerettem volna tenni, milyen ismertetőjegyekkel rendelkeznek az általános iskola nyolcadik osztályából kikerülő funkcionális analfabéták.
És most jött el az ideje, hogy beszéljek végre a kettős mércéről, hiszen időközben (nálunk és még sok általános iskolában) tömeges méreteket öltött azoknak a gyerekeknek a száma, akik ilyen-olyan okok miatt, főként az integráció hazug szólamai mögé bújtatva ennek az áldásos eszköznek a segítségével vegetálják végig az általános iskolában eltöltött éveiket, és jutnak el viszonylag "balesetmentesen" a nyolcadik osztályig.
  Kell-e magyaráznom még, hogyan is működik digitális világunkban ez a végtelenül egyszerű találmány, a kettős mérce, közönséges nevén rosta. Kétfélét használunk. Egyik a sűrű, másik a ritka lyukú rosta.
  A ritka lyukú rosta mértékadó szintjeit tartalmazza a NAT, a helyi tanterv- és követelményrendszer, alsó tagozatban ezek liberalizált formulái. Akik ennek alsó szintjén helyezkednek el, esetleg a ritka lyukakon lógva, de még erősen kapaszkodva nem hullanak a mélybe, értékes elégséges osztályzatot tudhatnak magukénak. A fölöttük taposók a közepes, rajtuk könnyű teherként néhány jó és elenyésző számú jeles minősítésű tanuló helyezkedik el.
  Fenti művelet végzése közben, gondolnunk kell azokra is, akik a ritka lyukú rostán kihullanak. Ők aztán kényelmesen elnyújtózhatnak a sunyi oktatásirányítás által megerősített sűrű szita  nagy szakítószilárdsággal bíró szálain, egészen a nyolcadik osztály végéig. Minősítésük az értéktelen elégséges, amely külsőre megtévesztésig hasonlít értékes párjára.

  Gondolkodjunk tovább! A középiskolai beiskolázási mutatónk nagyon örevendetes! Minden gyerekünket fölvették abba az iskolába, ahová jelentkezett!!
  VAGYIS: Az értéktelen elégségessel rendelkezők(=funkcionális analfabéták) elnyerték méltó jutalmukat, felvételt nyertek a szakmunkásképző iskolákba (akárhogy is nevezik őket manapság), az értékes elégségesek, gyenge közepesek, önbizalomhiányos jók az érettségit adó szakközepek büszke ifjúságának tömegeit erősítik. A magabiztos közepesek, jók, valamint az aligvalahány jeles a valahavolt gimnáziumi színvonalat festi egyre árnyaltabbra.

Gondolkodjunk tovább együtt! Egyedi eset lennénk? Nem? Milyen cél felé menetelünk ilyen balgán?

  Egy rajzos feladvány a szakértői kormánynak! És néhány eldöntendő kérdés:

• Integráljunk?    - Ehhez elolvasásra ajánlom az alábbiakat:

  Amikor belefogtunk az integrációba a kilencvenes évek elején, még nem volt erre példa Magyarországon. Bekapcsolódtunk egy nemzetközi programba, ott tanultuk meg az angolok példája alapján, hogy a társadalmi arányokat leképezve, nagyjából tízszázalékos arányban érdemes gondolkodni. 2-3 gyerekkel lehet hatékonyan megvalósítani az integrációt egy 20-23 fős osztályban. Ez most már a mi tapasztalataink szerint is ideális arány. A törvény egyébként erről is rendelkezik: a sajátos nevelési igényű tanulókat 2-3 tanulónak számítja be, elismeri, hogy a sérült gyerekek integrációja pluszenergiát, -odafigyelést igényel, s ezért az osztálylétszám csökkentésére is lehetőséget biztosít.(FigyelőNet,2007. november 19. – beszélgetés Lányi Mariettával)

Ha tud valaki olyan önkormányzati iskoláról, ahol az osztálylétszám alakításánál számításba veszik - a törvényi előírásnak megfelelően - a 2-3 tanulóként számítandó SNI tanulókat, feltétlenül ossza meg velem ez irányú információját!

• Számoljuk fel a szegregációt?
  
• Körzetesítsünk? (Át-, ki- vagy betelepítsünk?) - Kreatív szakértők a lehető legjobb eredmény kedvéért nemcsak rajzolhatnak az alábbi térképre, de téphetik, sőt szaggathatják is!
  

  Nagyjából egy hete nem készítettem bejegyzést, pedig igazán sűrű és tanulságos események zajlottak az osztályomban, az iskolámban. Fejlesztő kolléganőm hétfőtől munkába állt, így az új fiú vele töltötte a délelőttöket. Hétfőn még úgy látszott, a napközis helyettesítés gondja is megoldódik, igazgatóm bemutatta nekem az új helyettest, aki kolléganőm gyógyulásáig ellátja majd a délutáni feladatokat. Három egész napig bírta az én kis drágáimat. Csütörtökön már azt a telefont kaptam a gazdaságiból, beteget jelentett, és üzeni, nem jön többet. Soha többet!
  Megtartottam a bemutató órát is. A részleteket talán majd megírom egy igaz történetben.
Arra mindenesetre alkalmas volt, hogy még egy utolsó megerősítést adjon azoknak, akik jelen voltak, hogy ebbe az osztályba csak akkor lehet újabb sajátos nevelési igényű tanulót elhelyezni, ha az ülőhelyek számán kívül semmiféle szakmai szempontot nem vesznek figyelembe.
 
  Szeptembertől mostanáig küzdöttem azokért, akiket szó szerint a fogaim között hoztam át a túlpartra, a második osztályba.
  Egyik kolléganőm azt mondta nekem nemrégiben:
- Tudod, azok készülnek ki teljesen, akik még nem adták fel, akik még hisznek benne, hogy tehetnek ezekért a gyerekekért valamit.
  Ő is túl van már egy ilyen mélyponton.Idegkimerültség, betegállomány, küzdelmes felismerések. Most kisimultak a vonásai, nem operál az érzelmeivel, és nem kér segítséget senkitől. Kiegyensúlyozott. Megtalálta azt az örömforrást, amiből új életre tudott kelni. A munkájában már nem is keresi.
  Azt hiszem, én is ott hibáztam el, hogy megpróbáltam észérvekkel alátámasztva küzdeni értük és magamért. Nagy hiba volt.

  Felismeréseim, melyek alapján megkezdhetem az öngyógyítást:

• egy munkás vagyok a közalkalmazotti sokaságban, éppen csak számot nem nyomtak a homlokomra, azt is csak azért nem, mert amikor törlődik onnan valaki, elcsúfítaná a számegyenest
  
• nem szabad hinni a szólamoknak - nagyon is jó ez a szegregáció, a gettósítás azoknak, akik az ellenkezőjéről igyekeznek meggyőzni minket (igaz, hogy csak az orrukig látnak, de erről majd máskor...)
• ha szólok róla, hogy baj van, én leszek a "baj" (ha nem szólok, minden a legnagyobb rendben van)
  
• nem az én felelősségem, ha ezek a gyerekek majd... (borítékolni tudom a sorsukat? na és? kit érdekel?)
• semmi közöm a szellemi vagy fizikai nyomorhoz - akarata ellenére nem is lehet onnan kikényszeríteni senkit, elvégre személyiségi jog is van a világon!
• azok felé kell fordulnom, akiknek fontos vagyok - csak feléjük fordulni egészen!

  Magammal vittem minden reménytelenséget, hitetlenséget, tehetetlenséget és indulatot. Útközben nem is emlékszem, hogy vezettem volna, hogy minden lámpa zöld volt-e, olyan érzés volt, mintha valaki más utasa lettem volna hazáig, olyan messze jártak közben a gondolataim.
  Otthon aztán nem kellett semmit palástolnom, rejtegetnem, visszafojtanom. Mióta ezzel az osztállyal elindultam aggódva figyeli a családom is, mekkora változásokon megyek keresztül.
- Kész! Itt a vége! Nincs tovább! Nem várhatom meg, amíg odáig jutok, hogy nekem is pszihiáterre legyen szükségem! Senki nem hiszi el, hogy emberfeletti teljesítmény volt kibírni őket elsőben, eljutni velük idáig, és nem bírunk el még egy ilyen nehéz terhet, mint ez az idei jövevény.
  Csak mondtam, és mondtam, hogy hogyan lett percről percre nehezebb és nehezebb, és már nem kellett legyőzni a könnyeket sem.
- Ott kell hagyni őket! Ez nem állapot! Holnap szépen elmész orvoshoz, kiíratod magad és itthon maradsz! - mondta a férjem.
- Váltani kell anya! Meddig akarsz még várni? Egy csomó iskola van még a városban, ahol ismernek téged is, apát is, mindig van egy-egy üres állás! - mondta a nagyobbik fiam.
  Még hallgattam őket egy darabig, hogyan készül a szeretetből szövögetett háló a megmentésemre, és már akkor, ott, kezdtem gondolatban visszafejteni.
  Egyenként jelentek meg előttem a gyerekarcok, vajon melyikük hogyan élte meg a történteket? Megszelidült önvád, végtelen fáradtság, vihar utáni csend.
  Már sötétedett, amikor felébredtem. A kandalló tüze még néhány percig fogva tartotta a szememet. Színes pillanatképek lobogtak benne az osztályból. Nem az őrület pillanatai, csak a szépek közül néhány. Lassan összeszedtem magam, aztán átvonultam az íróasztalomhoz, és hozzákezdtem a másnapi feladatok előkészítéséhez.
- Holnap reggel szépen elmész a doktornőhöz! - szólt be a párom a nyitott ajtón.
- Majd reggelig még meglátjuk - mondtam. Hiszen neki is időt kellett hagynom, hogy megnyugodjon.

  Másnap - mint mindig, ha nem vagyok ügyeletes - reggel fél nyolcra az iskolában voltam. Egykedvűen ballagtam fel a lépcsőn. Az osztályterem előtt a szokottnál több szülő téblábolt. Mielőtt még latolgatásba foghattam volna jöttük felől, egyikük kedvesen megszólított. Annak a kislánynak az anyukája, aki miatt a legtöbbet furdalt a lelkiismeret, amiért nem tudom számára biztosítani a nyugodt tanulás feltételeit. Akinek az arcán mindig ott a gyermeki öröm egy-egy játék, vers vagy dal tanulásakor.
  - Mi történt tegnap Edit néni? Amikor Patrícia elmesélte, én is sírtam vele együtt. Ha tényleg elmegy, akárhová megy is, mi menni fogunk a tanító néni után!
  - Ugyan! Dehogy! Egy kicsit rossz napunk volt tegnap, ennyi az egész - mondtam, és még mosolyogni is próbáltam hozzá egy kicsit.
  - A Szilvike is rossz volt? - lépett közelebb a másik anyuka együttérző aggodalommal az arcán. Mellette a mindig cserfes kislány szomorú szemekkel, csendben várta a választ.
  - Neem! Szó sincs róla! Néha kicsit beszédesebb, mint kellene, de aggodalomra semmi ok - nyugtattam meg őt is hamar.
  - Akkor jó - mondta, aztán komolyan a kislányhoz fordult:
  - Mindig fogadj szót az Edit néninek! Hallottad?! - azzal elköszönt.
A kis hiperaktív Zénó anyukája kedves mosollyal köszöntött, fáradtnak látszom, mondta, pihenjek sokat a hétvégén.
  Az osztályba lépve már éreztem,alighanem egy különös bűnbánó nap következik, a maga édes, fájdalmas tulajdonságaival. Az fehértáblán katonás sorban rajzok, némelyiken írás "editnéni nek szeretel", "bocsáson meg", "töbet soha nem csinálok ijet".
  - Nagyon szép - mondtam komolyan, amikor türelmetlen várakozással hívták fel a figyelmemet, nézzem már meg, mi van a táblán. Végigpásztáztam én azt már egyetlen pillantással, csak nem akartam, hogy tudják, milyen egyszerű törölni egy tanító néni memóriájából az oda nem illő események képeit.
  Alig tettem le a táskát, kabátot, a két kis üldözöttlelkű, Pattantyús és Gedeon lassú léptekkel, párban, csendes szóval állt elém. Ilyet még kérésre sem tettek soha, nemhogy önként! Bocsánatot kértek. Ígérték, jók lesznek ezután. Nem olvadtam el, de egy arcsimítással jeleztem, hogy elfogadom a bocsánatkérést.
  - Rendben van - mondtam komolyan - majd meglátjuk.
  Tanító vagyok, hinnem kell a varázslatban. De tudom, hogy a változáshoz hosszú út vezet, és senki sem képes átugorni a saját árnyékát.

  Még legalább negyed óránk volt a napkezdő beszélgetésig, így amíg ők a reggelijüket eszegették, előkészítették a felszereléseiket én is visszavonultam a tanáriba néhány percre. Mire visszaértem az osztályba, már ott serénykedett ügyeletes kolléganőm (a másik iskolából érkezett osztályával együtt szeptemberben hozzánk), próbált a lelkükre beszélni, hogyan viselkedik egy okos iskolás. Segítségemre akart lenni, ahogy a többiek is, régiek és újak egyaránt.

  Az új fiú nem jött iskolába a bűnbánó napon, mert előző délután kolléganőm nyomatékosan felhívta a nevelőapa figyelmét, lássa orvos a gyereket, mert egyik megbotránkozást kiváltó cselekedete olyan higiénés problémát jelez, amivel feltétlenül orvoshoz kell fordulni.

 Ha a történet itt véget érne, talán még a mesék sorába is beküzdhetné magát. De sajnos még nincs vége...

  Tegnapelőtt reggel az a hír fogadott, hogy fejlesztő kolléganőm táppénzen lesz egész héten.  Igaz, az esetmegbeszélés óta az új fiú egyre több időt töltött nálunk,- már csak napi egy, esetleg két órára különítettük el, mindig akkor, amikor olyan infantilis dolgot művelt, hogy már végképp elviselhetetlenné vált - mégis letaglózott a bejelentés.
  Az osztályomban úgy éreztem magam egész délelőtt, mint egy komplett elmegyógyintézetben, ahol tűzriadó miatt a mindenféle betegeket egy szűk helyre terelték. Kettős fronthatás volt.
  Az új gyerek a számára kialakított tanulóhelyen semmiféle kérésnek, utasításnak nem engedelmeskedett. Már a napkezdő mese idején azzal múlatta az időt, hogy a polcra felfüggesztett, finommotorika fejlesztéséhez használt fonaltekercseket (amiknek az elrendezése nem kevés időmbe kerül minden használat után) a földig rángatta, míg én türelmesen meséltem, és minden földreérintéskor hangosan, hosszan kacagott hozzá. Fölálltam a mesekörből, magasra tettem a "játékszert", közben folytattam a mesélést. Ekkor egyik kezével fejét simogatva tekergetni kezdte a haját, másik ujját bekapta.(Már nem csúfolják érte, megértették, elfogadták.) Gyorsan megnyugodott, alig haladtunk, amikor a mellette ülőket kezdte piszkálni. Egész délelőttjét ollóval a kezében, vagdosással töltötte. Kinyitni sem volt hajlandó füzetet, könyvet (már ami véletlenül volt a táskájában). Odaszaladt egy-egy csoporthoz, padjukra dobott néhányat a vagdalmányok közül, vagy elvett onnan valamit. Nyüzsögtek, beszéltek, felháborodtak, bosszút esküdtek. Megbeszéltük, újra kezdtünk. Nyüzsögtek, beszéltek, még három üldözött lelkű kezdett körözni a teremben, cseréltek valamit, szervezkedtek, néha rám pillantottak, bírom-e még?
  Harmadik óra. Végre testnevelés. Majd most kimozogják magukból. Nincs felszerelés. "Anyukám most mossa", "ellopták a tornazsákom", a "tornacipőm". Keresünk. Egy megvan. Három nincs. Melyik három? A rettenetes három. Padon ülve trécsel, lábakat kirak, jó móka, ha hasraesik valaki. Baleset lehet belőle, ne csináld!  Kérem a többit is határozottan, de még látszólag higgadtan. Gyakorlat közben ne beszélgess! Figyeld meg a mozdulatot! Csendet! Oda se neki! Az új gyerek keresztbe-kasba rohangál, felszalad a bordásfalra, leugrik a futók közé. Kiviszem a teremből. Rábízom a portásra. Téboly. Újrakezdünk. Nem megy már úgy semmi, ahogy megszoktuk. Nem értik a szót. A játék is vad, hangos, veszekedős.
  Még egy óra! Nem tudok mosolyogni. Furdal a lelkiismeret. Még arra a két-három csendes kislányra sem, még az a könyörgő tekintetű kisfiú sem tud mosolyt csalni az arcomra.
  Ekkor jön az utolsó csepp. Napközis kolléganőm vár a tanáriban. Este orvost kellett hívni hozzá, sírógörcsöt kapott, idegkimerültség. Előző délután kikészítették. Az új gyerek... Most két hétig biztosan nem dolgozik.
  Az utolsó órában szörnyen feszült voltam. A gyerekek minden szabályt nélkülöző viselkedése még elviselhetetlenebb volt. (De az is lehet, hogy csak a történtek erősítették fel számomra. Jövő héten bemutató órát fogok tartani más iskolák pedagógusainak. Most kezdjek egésznapozni? Nem lehet kibírni őket egész nap! Ráadásul két hétig!?) Kifakadtam, kiabáltam, dühösen helyre ültettem. Megszüntem pedagógus lenni. Óra végén tudtukra adtam, hogy Éva néni nem jön, beteg lett attól, ahogy viselkednek, és nekem is elegem van belőlük. Azzal otthagytam őket egyedül. Más napokon az utolsó óra után még legalább egy órát eltöltök velük. Olyankor kolléganőmmel együtt, mindketten velük vagyunk. Ilyen még nem fordult elő, hogy csak úgy faképnél hagyom a társaságot. De most nagyon is komolyan gondoltam, amit mondtam. Én, aki legalább tíz éve egyetlen napot sem hiányoztam, most elhatároztam, hogy én is táppénzre fogok menni! És én, aki mindig erős és határozott voltam, összeomlottam. Mire a tanáriba értem, bár minden erőmmel harcoltam ellene, kitört belőlem a keserűség. Nem válogattam a szavak között. Úgy zúdítottam rá minden indulatomat a helyettesítést intéző igazgatóhelyettesre, ahogy korábban soha még. Megértette.
  A kollégák mind vállaltak egy-egy délutánt, igazán segítő szándékkal fogadták a kialakult helyzetet.
  Vissza kellett még mennem az osztályba összepakolni. Tele indulattal, feszültséggel, összeszorított fogakkal. Falat húztam magam köré. Nem engedtem, hogy megszólítsanak. Napközi idő volt már. Csak addig kellett volna kibírni, amíg elsős!! kolléganőm - aki a délutáni helyettesítés terhét levette a vállamról - megérkezik.
  De nem bírtam ki, mert újabb megpróbáltatás következett. A harmadik osztályos napközisek egy csoportja, akik nem járnak úszni, nálunk vannak "elszállásolva" addig, amíg nevelőjük az úszókkal megfordul az uszodából. Bandázva,  nagy hangon, lakodalmas nótát üvöltve, kopogás nélkül tódultak be az ajtón. Robbantam. Kiabáltam. Olyat is, amiért az ombudsman joggal elmarasztalhatna.
  Közben megérkezett helyettesítő kolléganőm. Megértő türelemmel próbálta kezelni a  helyzetet.
  Kimerülten, mardosó önváddal a lelkemben, könnyekkel küszködve rámoltam össze az aznapi könyveket, vázlatokat, szereltem szét a számítógépet. A hátam mögött hallottam, ahogy mondogatják egymásnak suttogásra mozdulva, félhangosan a gyerekek. Sír a tanító néni! Ilyen élményben soha nem volt még részük. A vad Pattantyús kétségbeesett ártatlansággal állt elém az ajtóban.
- Ugye nem mondott fel Edit néni?
A lelkembe vésődött a hang is, a kép is, de nem néztem rájuk. Nem is köszöntem el tőlük...

Nem könnyű beszámolnom a történtekről, hiszen az írással újra kell élnem az egészet. De megígérem, hamarosan folytatom...

  Még ma is nosztalgiával és nagy-nagy szeretettel gondolok a régi iskolámra, ahol általános iskolás éveimet töltöttem, és ahol pályakezdőként dolgoztam is a 80-as évek közepén. Új épület, világos tantermek - most is korszerűnek számító berendezések -, minden teremben tv, írásvetítő, kézmosó sarok, két-két tanteremhez egy világos kis iroda-szertár, hatalmas tornaterem, jól felszerelt technika tanterem, mellette berendezett gyakorló konyhákkal, tágas, virágos aula, barátságos ebédlő, saját, korszerű konyha. A  fizika-kémia teremben a tanári kísérletek bemutatásához üvegfallal, elszívóberendezéssel ellátott kis labor, tanulói kísérletekhez erre a célra kialakított, speciális eszközökkel felszerelt padsorok. Az iskola helyén korábban egy kastély állt, amelynek parkja játszótérré  alakítva, sportpályákkal gazdagítva (télen az egyiket jégpályává locsolta a gondnok akkoriban) valóságos gyermekparadicsom volt. Az akkori tanulólétszám közelítette a 400-at, a tantestület kb. 30 fő. Igazi általános iskolai osztályközösségek, mindegyikben akadtak kimondottan tehetséges és gyenge képességekkel rendelkező gyerekek is. A település lélekszáma nagyjából 3000-es volt. Senkinek nem jutott eszébe, hogy gyermekét ne a községi iskolába járassa.
  Nemrégiben találkoztam ma is ott dolgozó kollégákkal, és a hallottaktól majd' földbe gyökerezett a lábam.
  Szegregálódtak. Totálisan. Van olyan osztályuk, - mesélik - amelyikben egy kivétellel minden tanuló roma származású. De a többi osztályban sem jobb a helyzet, mert szinte kizárólag csak hátrányos helyzetű, alulszocializált gyerekek járnak hozzájuk.
  - Ez nem lehet igaz! Mi történt nálatok?
  - Miután eljöttél, jött a szabad iskolaválasztás. A falubeli szülők, ilyen-olyan indokkal fokozatosan iratták át gyerekeiket a szomszéd kisváros iskoláiba, és pillanatok alatt azon kaptuk magunkat, hogy már alig akad ép családi háttérrel rendelkező gyerekünk.
  - Ugyanez a helyzet az oviban is! Ott is újabb csoportot kellett megszűntetni az idei év szeptemberétől.
  - Nem hiszem el!
  Egy csodálatosan szép, új óvoda, a falu szívében, egy kellemes őspark közepén. Álmodni sem lehetne szebbet.

  Miért is írtam meg mindezt? Mi köze ennek a régi-új történetnek mai gondjaimhoz? Nagyon is sok! Az az élettel teli falu ugyanolyan tévútra tért, mint annak a városrésznek a lakói, amelyikben mostani iskolám áll. Volt egy dinamikus, jól működő iskolájuk, ami csak az övék volt, senki másé. Sok-sok öröm forrása minden ott lakónak, egy színfolt, egy közös szívdobbanás, egy mosoly az arra haladónak. A jövő lakott benne.
  Volt(van) hibás oktatáspolitika? Szabad iskolaválasztás? Igen. Rosszul értelmezett szabadság? Bizony az is! És mi van most? Egy lelki teher az elprédált iskola helyén, ami mellett csak felszegett fejjel, vagy lapulva, mint a tolvajok, úgy lehet elhaladni.Természetellenesen, elsorvasztott gyökerekkel. A szanaszét hordott gyerekek ugyan mitől éreznék magukénak azt a települést, falut vagy városrészt, ahol alig ismerik a kortársaikat. Ahol iskolás mindennapjaikat töltik, ott a tanító néni is idegen, nem ismeri meg anyut, aput, mint régi tanítványt. Tenni a közösségért? Melyikért?
  Elöregszik a falu? A városrész? Nincsenek itt a fiatalok? Nem jönnek vissza a gyerekek? Értéktelenné, eladhatatlanná válnak a gyönyörű házak? Kárba vész egy élet munkája? Az idős szomszéd néni házát nomád életmódhoz szokott emberek vették birtokba? Rácsot kell szerelni az egyetlen élelmiszer boltra, amelyik még megmaradt a környéken? Rács kerül az otthonok ablakára is? Hogy történhetett mindez? Hol lakik a jövő?
 
  Talán még nem lenne késő. Talán még meg lehetne menteni mindent. Csak össze kellene fogni. Visszafoglalni azt a régi almamatert, újraértelmezni a szabadságot. A szabadságot, ami béklyó is lehet. Megtanulni végre a kötelező verset! "Ha élet zengi be az iskolát, az élet is derűs iskola lesz."
 
 
 

   Olvasgattam a hozzászólásokat. Megállapítottam, hogy mindannyian pedagógusok vagytok.  
   "Donofrio" - ahogy ő mondja - talán egy "normál" iskolában dolgozik, ahol találkozik ugyan szerencsétlen sorsú gyermekekkel, van már fogalma arról, milyen lehet, ha egy egész osztálynyit kell hozzászelidíteni az iskola világához, de a blogban leírtakhoz hasonló élménye (szerencsére még) nincsen.
  "ZöldBéka" iskolája is ilyen lehet, ő tanítványai körében jól érzi magát, de úgy gondolja - velem együtt - , hogy annyi időt eltöltött már a pályán, hogy joggal dohoghat az esztelen oktatáspolitika ellen.
  "Szinténzenész" és "Gyuzsu" középiskolában dolgozik.  Hozzájuk - úgy gondolom, persze majd megcáfolnak, ha nem így van - már egy válogatáson túljutva kerülnek a gyerekek.
  "Terepmunkás" - ha nem tévedek - egy fokozattal előttem jár, és pontosan tudja, miről beszélek.
  "Esztellát" nem értettem meg igazán. Nem tudom eldönteni, mi ellen tiltakozik, azt sem, hogy ezt szülőként vagy pedagógusként teszi. Talán félreértett engem.
  Én nem az integrációt helytelenítem. Igenis hiszem, hogy minden ember számít! A valódi integráció, a megfontolt, felelősséggel vállalt integráció nagyon is emberi gondolat, eredményességét nem is szabad megkérdőjelezni.
  A valódi integráció azt jelenti, hogy egy átlagos összetételű (kb.20-26fős) osztályban jó eséllyel fejlődhet 2-3 sajátos nevelési igényű tanuló.
  A helytelen oktatáspolitika következménye - ami ellen mindannyiunk érdeke tiltakozni - ennek a fordítottja, amikor - ahogy nálam is - az osztály tanulóinak nagyjából háromnegyede sajátos nevelést igénylő. És ez a blog értük is szól. Az ő igazukért legalább annyira, mint a magaméért.
 

 Nehéz szívvel jöttem el az iskolámból. Délután negyed hat. Gombóc a torkomban, a gyomromban, mindjárt kinn vagyok a kapun, csak addig ne jöjjön szembe senki, csak el innen gyorsan! Zakatol az agyam. Ez ugyanaz az iskola...? Nemrég még mindenben segítettük egymást, önzetlenül megosztottunk tudást, információt, gondokat és örömöket.  Nem érzem a támaszt,a közös felelősségvállalást, az együttgondolkodást. A sorsot is átkozom. Miért engem? Miért ezt a szerencsétlen kis társaságot nézte ki magának? Téved, aki azt hiszi, tovább növelheti a terheinket. Az nem lehet, hogy kétszer üssön el ugyanaz a vonat!
  Új gyerek jött az osztályomba. Első naptól kezdve percenként robbantotta szét mindazt, amit egy éven át keservesen építettünk. Súlyos pszichés zavar,megerősítve hatalmas ellenállással az lakóhelyváltás miatt. Egy hónap után a délelőtti négy óráról igazgatói utasításra kiemeltük az osztályból. Fejlesztő kolléganőm foglalkozik vele kb.3 hete. A problémák azóta is gyűrűznek.
 Írtam a szülőknek - még amikor köztünk volt - keressenek meg, sürgős teendőink vannak. Semmi válasz. Felhívtam őket, jöjjenek be az iskolába, gondok vannak, beszéljük meg. Nem jöttek. Két nap múlva - egy újabb súlyos vétség után - igazgatói telefonra végre megjelent az anya. Kiderült, a gyerek régóta pszichiátriai kezelés alatt állt, de a szülő felülbírálta, megszüntette. Nem tehetünk semmit. Csak a szülő viheti el, a pszichiátrián az iskolával nem állnak szóba. Az anya ígéretet tett, időpontot fog kérni, felkeresi a pszichiátert. Eltelt három hét, és nem tett semmit.
 Tegnap esetmegbeszélésre hívtuk a szülőket. (Nem volt egyszerű. Az iskolai levél "címzett ismeretlen" útján visszajött. Másik levél, más címzettel. Személyes megkeresés, időpontegyeztetés, ígéret, ott lesznek.) Nem jöttek el.
  Délután négykor hatan vártunk rájuk. Igazgató, helyettes, ifjúságvédelmis, napközis, fejlesztő és én. Öt gondterhelt, sokat próbált "végvári" tanerő és egy fiatal, ambíciózus, szeptemberben visszatért fejlesztő pedagógus. Fiatal, heves, hangos, modoroskodó, kategórikus véleménnyel, ellentmondást nem ismerő stílussal. "Vissza kell integrálni az osztályba, kezdjük el fokozatosan visszaszoktatni, mert ez nem megoldás." Ő nem tud közben dolgozni tőle - mellette maximum 2-3 gyereket visz ki egy-egy osztályból -, sajnálja azokat a gyerekeket, akiket fejleszthetne, ha nem kellene állandóan erre a gyerekre figyelnie. Hallgattam. Hittem a "végváriakban".
  Belülről pedig feszítettek a korábban hallottak. A családsegítők nem tehetnek semmit, mert nincs bejelentett lakcímük a városban és különben is hónapok telhetnek el, és ha védelembe vennék is... és náluk is leépítik a létszámot... A jegyzőhöz ne, mert még nem jártuk végig a több hónapos papírgyártás rögös, és sehová sem vezető útjait... A  nevelési tanácsadó, tanulási képességvizsgáló  szakvéleménye szerint  2 tanulóként kell  számításba venni... 
  A vita még mindig tartott a fejem fölött. Közben arra gondoltam ott van a párhuzamos osztály, ahol a huszat sem éri el a létszám. Ez a gyerek nem velünk kezdett, meg lehetne próbálni...
  Fiatal kolléganőnk felszólít, kezdjem el visszahelyezni az osztályba. Mostantól a reggeli beszélgetések idejére mindenképpen - mondja okoskodva - , aztán ... Igazgatónk helyesel. Nem tudja, hogy a gyerek minden reggel ott van a beszélgetéseken, amíg ifjú kolléganőnk negyed kilenc előtt néhány perccel úgy nem dönt, hogy most már bejön érte. Minden nap tönkreteszi ezzel a közös beszélgetéseket. Amíg a gyerek cammogva készülődik, ő még példabeszédeket is tart közben. És most ezzel jön elő?! Nem szólok. Kétségbeejtő, hogy nem látnak át rajta!
 Előjövök a párhuzamos osztályba helyezéssel. Nem lehet. Ha hozzám írták be szeptemberben, csak fegyelmi procedúrával helyezhető át. Ítéltessek el! Mást mondok.
-A szülő becsapott minket, amikor bejelentés nélküli lakcímet adott meg! Nem is tartozik a körzetünkhöz!
- Felvettük. Nem lehet kitenni.
 Mi legyen hát? Egy hónap próbaidő, amíg a pszichiátriai kezelés intéződik, aztán visszatérünk rá, csak közénk kerülhet vissza. Istenem! Mit vétettem?!
 Végváriak! Nem pakolhattok rám több terhet! Egy hónap?! A súlyos pszichés zavar a gyerek óvodába kerülése óta ismert, most egy hónap alatt mire számítotok? Ha végérvényesen hozzám tartozik, hogyan engedhetném, hogy most másnál legyen még egy hónapig?
 Jön a vonat. Ugyanaz a vonat...!!!

Tele vagyok keserűséggel, és csalódottsággal. Még nem tudok beszélni róla higgadtan, talán majd néhány óra múlva, talán csak holnap. De tanulságos történet lesz, azt megígérhetem. Abban bízom, a tiszta, a valódi tanulságait majd segítetek nekem levonni.

  A szegregáció elleni harc rengeteg energiánkat emésztette fel. Mégis úgy éreztük, előre menekülünk. A végsőkig alkalmazkodtunk a kialakult helyzethez, ugyanakkor hittük, hogy szakmai felvértezettségünk, az előző tanévtől megkezdett kompetencia alapú tanítási program, a rengeteg többletmunka meg fogja hozni a gyümölcsét.
  Az összevonással azonban az eredeti problémánk valamelyest háttérbe szorult, hiszen az áttelepített gyerekek nagy része hátrányos helyzetű ugyan, de iskolai szocializációjuk letisztultabb, köztük kirívó esetek nincsenek. De mindannyian tudjuk, ez a mi látszattanévünk.
  Miért?
Azért, mert

• az érkezők közül máris egy osztályra való gyereket átirattak másik iskolába (ezzel mondjuk számolni kellett előre, a változtatás természetes velejárója lehet egy ilyen helyzetben/
  
• az átjövő osztályok létszáma így már meg sem közelíti a törvényben előírtakat /márpedig az eredeti osztályközösségek egybenmaradását csak erre az egy tanévre engedélyezte létszámtól függetlenül a fenntartó önkormányzat/
• iskolai összlétszámunk megduplázódott ugyan, minden évfolyamon 2-3 párhuzamos osztályunk is van, kivéve az első osztályt
• első osztályba ugyanis leginkább csak a mi körzetünkből iratták be a szülők gyermekeiket (hogyan is alakul így majd a jövő?)
• ha ez a tendencia folytatódik...
• számolni kell azokkal is, akik negyedikes gyermekük tanítójához ragaszkodva jöttek csak át, de a felső tagozatot már másutt tervezték (esetleg jó előre)

  Most tehát a szegregáció réme ott lapul a megsokasodott, szövevényessé vált problémahalmaz mögött, nyújtózik, hogy új erőre kapjon. Eközben a fenntartó, mint aki mindent megtett, ami tőle elvárható, rajtunk kéri számon a fogyatkozó létszámot.

(Ajánlom figyelmükbe Földes Petra:Változások a család és az iskola viszonyában - Szempontok az iskola szocializációs szerepének újragondolásához c. írását az OKI honlapján!!)

  És van egy olyan második osztályom, amelyik mellé heti tíz órában kaptam fejlesztő pedagógust, de még így is leírhatatlan próbatételt jelentenek számomra nap mint nap.
Valaki adja vissza az optimizmusomat!

  Az idei ősztől összevontak minket egy másik általános iskolával. Létszámunk így megduplázódott. (Ennek ellenére a két iskolából összesen kilenc!!! pedagógus kollégánktól kellett elbúcsúznunk.)
  A másik iskolát gyerekekkel, tanerőkkel , berendezéssel együtt összecsomagolták, és átköltöztették őket hozzánk.
  Talán mondanom sem kell, ők sem az "elit" iskolák közé tartoztak a városban, hiszen tanulóik jó része hátrányos helyzetű, sok segítséget igénylő. De azért ők mégiscsak belvárosi iskola voltak eddig. Biztosan nem lehetett könnyű elfogadniuk - sem a pedagógusoknak, sem a szülőknek, sem pedig a gyerekeknek -, hogy egyik napról a másikra kirakták őket második otthonukból és egy - most már nyíltan ki kell mondani - megbélyegzett városrész megbélyegzett iskolájába kellett átjönniük.
  Nem lehetett könnyű meggyőzni az ottani kollégáknak a szülőket, gyerekeket. Az önkormányzati kegyesség úgy szólt, ha rá tudják venni az osztályok nagy többségét az átköltözésre, akkor megmarad az állásuk, ha nem...
  Szeptemberben 80 %-ban  itt voltak (vannak).
  Polgármesterünk mégis már az első napon felrótta nekünk, miképpen eshetett meg, hogy az 500 gyerek helyett (amit ők példás matematikai zsenialitással kiszámoltak), csak négyszázvalamennyien vagyunk.
  Az első két hónapban újra át kellett élnünk azokat a pillanatokat, amikor néhány osztályból további gyerekeket vittek el a szülők(a frissen érkezettek), olyan problémák okán, amelyeket hagyományos körülmények között egy fogadóórai megbeszéléssel elintézettnek tekintettek volna. De így, a kilakoltatottak sértettségével, az átköltöztetettek  bizonytalanságával, percnyi elégtételt vettek, átiratták gyermeküket egy másik iskolába. (Nem tudom a pontos számot, de nagyjából egy osztálynyi gyerekkel lettünk kevesebben az elmúlt két hónap alatt.)
                                                                folyt.köv.
 

 

  Nemrégiben "terepmunkás" egy hozzászólásában felhívta a figyelmemet Lázár Péter Kedves Házára. Nagyszerű dolog, amit  véghez vitt.  Csodálom és tisztelem is érte.  De  ne felejtsük el, hogy neki nem kellett többféle elváráshoz alkalmazkodnia. Nem kellett megóvnia egymástól a gyerekeket. Nem kellett egyik gyerek jogát védenie a másikkal szemben. Mindannyiuknak azonosak voltak az érdekeik.
  Ami jelenleg az én osztályomban történik, az attól olyan végzetesen idegölő, reménytelenül lehetetlen vállalkozás, hogy a gyerekeim között vannak félénk, visszahúzódó, nyugodt körülményekre vágyó gyerekek is, akiknek semmibe vesszük a jogait. Még csak nem is arról van szó, hogy nem tudom megtanítani őket írni, olvasni, számolni. Sokkal inkább arról, hogy milyen körülmények között. Miért nem örülhetnek azok a gyerekek felhőtlenül, gyermekien egy-egy új élménynek, versnek, dalnak. Miért kell mindezeket a faragatlanul viselkedő, romboló, durva beszédű, kötekedő, verekedő társak között átélniük? Néha úgy érzem, el kellene beszélgetnem azzal a kevés szülővel, és a fülébe kellene súgnom, vigye el a kislányát, kisfiát. És akár megteszem, akár nem, mindenképpen terheli a lelkiismeretemet.

A következő bejegyzésben már tényleg elmesélem, mit talált ki számunkra a fenntartó a 2007/2008-as tanévre.

  Majdnem leragadtam az elmúlt tanévben szerzett tapasztalataimnál. Katartikus élmény volt egész éven át. És valószínűleg az lesz még számomra legalább három éven keresztül. De most haladjunk egy kicsit tovább iskolánk történetében.
  Ismételjük csak át egy kicsit a folyamatot!

• A szabad iskolaválasztás előtti időkben kiegyenlített arányokkal dolgoztunk. Valódi integráció volt. Minden osztályban volt 2-3 megsegítésre szoruló gyermek.Jó iskolának számítottunk.

• Aztán a belváros csinosításakor, akik nem illettek a képbe, azokat "kipakolták" a vasúton túlra, éppen a mi iskolánk tövébe. Véget is ért a nyugodt polgári élet  a városrészben.  A  mulatozó, veszekedő, alkalmazkodásra képtelen új lakók nagyjából egy évtized alatt birtokba vették az iskolát.
  

•  A szülők, akik sorra vitték el, vagy be sem iratták hozzánk gyerekeiket, gyakran minket hibáztattak  a  nyugtalanító körülmények miatt.  Megbélyegzettek lettünk. Létszámunk húsz év alatt negyedére csökkent.
  

•  Mostanra már mágnesként vonzzuk  a deviáns viselkedésű,  sehol sem kellő  gyerekeket. A totális szegregációtól már csak percekre vagyunk. (Elit iskolák igazgatói, pedagógusai zsarolnak meg azzal gyerekeket, szülőket, ha átiratják hozzánk a gyereket, akkor nem kerül elégtelen az év végi bizonyítványba. Mi pedig - az alacsony létszámaink miatt - kötelezhetőek vagyunk rá, hogy bárkit felvegyünk.)
  

A fenntartó önkormányzat - megsegítés címén - újabb megpróbáltatás elé állított bennünket az idei tanév szeptemberétől. Kitalálod, kedves Olvasóm, mi jöhet még ezután?